Vajon tényleg az elvárások a kapcsolatok „csendes gyilkosai”?

Az utóbbi időben egyre több „bölcsességet” lehet olvasni a különböző internetes médiában, a közösségi oldalakon is az okosabbnál okosabb, pár sorostól egészen a hosszabb, akár más oldalakra is hivatkozó bejegyzésekig.

Ezen bölcseletek egyik legnagyobb veszélye az lehet, ha valaki gondolkodás nélkül elhiszi ezeket, és elhiszi azt, hogy minden fekete vagy fehér.

Az egyik ilyen bejegyzéstől jutottam el egy oldalnak a cikkéhez, aminek a szerzője azt taglalta, hogy nem a szex-, a pénz-, vagy a kommunikációhiány okozza a kapcsolatok tönkremenetelét (amivel részben egyet is értek), hanem az elvárások.

A másikkal szembeni elvárások tönkreteszik, megfojtják, megölik a kapcsolatokat!

Szép metaforákkal, hasonlatokkal alá is támasztja ezt a véleményét az író, és azt sugallja, hogy elvárások nélkül minden milyen szép lenne.

Vajon tényleg tökéletes lehet egy kapcsolat elvárások nélkül?

Részben igen, részben nem!

Ahhoz, hogy meg tudjam világítani, hogy mit is értek ezen, kicsit nézzük meg mik is azok az elvárások.

Minden elvárás mögött ott lapul a változás. Minden ilyen változás fájdalommal jár. De az a nagy igazság, hogy az élet maga egy folyamatos változás.

Sokunk ragaszkodunk az állandósághoz, a megszokásainkhoz:

• van aki miután felkel, még negyed órát, fél órát az ágyban heverészik, de van aki azonnal kipattan, ha megszólal az ébresztő;
• van aki a reggelét egy kávéval indítja;
• van aki adott időben leül újságot olvasni;
• van aki a közösségi oldalt nézi meg minden reggel először, és akár azzal is fejezi be.

A végtelenségig lehetne folytatni a sort. Mindannyiunknak vannak szokásaink, rituáléink. A kérdés viszont a következő:

Mindig ezek voltak a szokásaink?

A válasz majdnem biztos, hogy nem. Szokásaink is folyamatosan változnak, valamelyik csak kicsit, valamelyik jobban. Szűnnek meg szokásaink és újak lépnek a helyébe.

Mi magunk is változunk.

Senki nem az az ember, aki tegnap volt, csak ezt azért nem vesszük észre, mert a változás olyan kicsi.

Most vittem a legkisebb fiamat az öt éves státuszvizsgálatra, és meglepődtem, mikor láttam, hogy mennyit nőtt! Tudom én, hogy sokat nőtt, de mivel nap mint nap látom, nem volt feltűnő.

Ugyanígy nem tűnik fel számunkra a saját, vagy velünk együtt élő fizikai vagy mentális változása sem!

Tulajdonságainkban előforduló változásainknak azon része, amely úgymond tudattalanul alakul ki, semmilyen fájdalmat, ellenérzést nem vált ki, legfeljebb csak akkor, amikor tudatosan szembesülünk vele. Például én is akkor szembesültem igazán azzal, hogy mekkora pocakot növesztettem, amikor egyszer véletlen megláttam magam egy üveg tükröződésében. A „fájdalom” (vagy inkább felismerés) akkor hasított belém, amikor az én képem és a tükörképem közötti eltérésre rádöbbentem.

Aztán vannak azok a változás okozta fájdalmak, amikor saját döntésünk miatt változtatunk valamin az életünkben. Ilyen döntéseket általában akkor hozunk meg, ha a döntés okozta fájdalom kisebb, mint az a fájdalom, amit akkor élünk át, ha nem változtatunk.

Ilyen lehet például:

• amikor egy lisztérzékeny megvonja magától a fehér kenyeret, amit addig szeretett,
• de ilyen szokott lenni sokszor például egy rossz kapcsolatból való kilépés is,
• de az is, hogy például eldöntöm, hogy mától minden nap reggel futni járok.

A lényeg, hogy én döntök.

A legnagyobb fájdalmat viszont azon változásoknál éljük át, ami nem a mi döntésünk miatt következik be.

Ilyen lehet:

• egy szerettünk elvesztése;
• a munkahelyünk elvesztése.
• De hogy ne csak ilyen drasztikus dolgot említsek, ilyen az amikor ránk kényszerítenek valamit. Például a főnökünk rákényszerít egy olyan feladat elvégzésére, amihez nem fűlik a fogunk.

Mi a közös mégis a három változási folyamatban?

Igen! Most mondhatják páran, hogy a fájdalom. Persze azt tegyük hozzá, hogy nem mindent élünk meg ilyenkor fájdalomnak, mert mindenkinek más a fájdalomérzete. Valamit csak kellemetlennek érzünk, vagy még annak sem. Ugyanúgy, mint például egy tűszúrást vérvételnél. Valaki már a tű látványától fizikai fájdalmat érez, valaki pedig akkor sem, ha tűpárnának használják.

Nos most mégsem a fájdalomra gondoltam.

Ami a közös bennük, az az ELVÁRÁS!

Elvárás tudattalanul vagy tudatosan, magunkkal szemben vagy velünk szemben mások által.

Az egész életünk folyamatos direkt vagy indirekt elvárásokkal van átszőve.

Épp ezért badarság lenne azt hinni, hogy a változás, vagy az elvárások nem az életünk részét képeznék.

Mégis azt mondom, hogy van igazság abban a cikkben, ami az elvárásokat okolja a megromlott kapcsolatokért.

Hogy is van ez? Az elvárások mégis megrontják a kapcsolatokat?

Nos igen is és nem is!

Vannak a párkapcsolatokban olyan elvárások, amik nem rontják meg a kapcsolatokat és vannak amik rombolják.

Ahhoz hogy ezt megértsük, komplexebben kell látnunk a dolgokat.

A cikk említette, hogy nem a kommunikáció hiánya okozza a kapcsolatok halálát. Nos ezzel egyáltalán nem értek egyet.

Illetve pontosítanék! A jó kommunikáció hiánya garantáltan a kapcsolatok halálát jelenti.

Az, hogy hogyan fejezzük ki jól elvárásainkat a másikkal szemben, az igenis a jó kommunikáción is múlik.

Amikor megfogalmazzuk kritikáinkat, igényeinket a másikkal szemben, ilyenkor elvárásokat is megfogalmazunk közvetlenül vagy közvetve.

Kritika a feleség szájából a férje felé: „Már megint bejöttél a saras cipőddel! Most mostam fel! Arra se vagy képes, hogy megtöröld a lábadat!?”

Nos egy ilyen „beszólás” a frissen hazaért családfőből,- még ha jogos is a kritika,- nem biztos, hogy azt fogja kiváltani a férjből, hogy legközelebb jobban odafigyeljen, és megtörölje a lábát. Sokkal inkább egy vita kirobbanását okozhatja, de minimum egy verbális visszatámadást, visszaszólást.

A férjnek egy ellenállás érzése alakul ki ilyenkor, és esze ágában sem lesz változtatni szokásán, hogy a koszos cipővel betrappol. „Őt ne kényszerítse senki semmire!”

Igen! Az ilyen kritika, vagy parancsolgatás által megfogalmazott elvárásokat kényszernek éljük meg!

Pedig feleségnek az ebben megfogalmazott kritikában világosan látható egy igény és egy elvárás. Igény arra, hogy a férj becsülje meg jobban felesége munkáját, hogy felmosott. És megfogalmazta az ezzel kapcsolatos elvárását is, hogy törölje meg a lábát, hogy ne tapodja össze a frissen mosott követ.

A hibát itt szoktuk sokan elkövetni, hogy a másikkal szemben a kritikáinkat fogalmazzuk meg, nem pedig az igényeinket!

Mert hogy lehetne ezt a kritikát igényként megfogalmazni, amikor hazaér a férj?

Valahogy így: „Szia szívem! Egész nap takarítottam, és most töröltem fel. Rosszul esik nekem, hogy behoztad a sarat, mert úgy érzem, hogy nem becsülöd a munkámat.”

Itt egy igényt fogalmazott meg a feleség, hogy szeretné, ha megbecsülné a munkáját a párja. Semmi bántót nem mond ezzel. Egy jóérzésű férj ilyenkor minimum elnézést kér, és akár meg is próbálja rendbe hozni a dolgot. Sőt! Legközelebb lehet, hogy jobban fog figyelni, és törekedni fog rá, hogy alaposan megtörölje a lábát, vagy akár, hogy kint vegye le a cipőjét.

Ugyanis ezen a módon a feleség azon igénye mellett, hogy megbecsüljék a munkáját, megfogalmazta az elvárását is közvetett módon, hogy törölje meg vagy vegye le a cipőjét legközelebb, de minimum ügyeljen jobban.

Érdekes módon az így megfogalmazott elvárás, a példánkban említett férjből nem fog ellenérzést, kényszert kiváltani, mert a változtatást, hogy megtörölje legközelebb a cipőjét, önszántából hozza.

Tehát mindig törekedjünk rá, hogy amikor elvárásokat akarunk megfogalmazni, akkor:

• igényeinket fogalmazzuk meg kritikák helyett;
• magunkról, érzéseinkről, érzelmeinkről beszéljünk, ne a másikról;
• fejezzük ki finoman, mi nem esik jól: pl egy szófordulat, vagy akár a szexben egy póz;
• és azt is, ha valami jól esik, mert ezekkel is meg tudunk fogalmazni elvárásokat, ráadásul a társunknak ezzel örömet szerzünk, és törekedni fog rá, hogy máskor is így tegyen.

És ez a kulcsa a dolgoknak!

Ha úgy tudjuk megfogalmazni elvárásainkat a párunkkal szemben, hogy azok nem bántóak, mert az igényeinket és az érzéseinket fejezzük ki, és nem a másikat bántjuk kritizáljuk, akkor igen nagy valószínűséggel saját önszántából fog változni a kedvesünk. És fordítva. A felénk így megfogalmazott elvárások által mi is szívesebben változtatunk dolgokon, hogy ezáltal is örömöt szerezzünk párunknak.

Így folyamatosan változhatunk párunkkal, megfogalmazva elvárásainkat, és így egy harmonikus párkapcsolatban élhetünk! Mert a boldogság alapja a harmónia!

Szép napot!