Mit ér az ember, ha elvált?

Írta: Gábor Adrienn

A krízisen keresztülvergődött házasfelek gyakran felteszik maguknak – és néha a tanácsadónak is ‒ a kérdést: Mit érek én, akinek kudarcba fulladt a házassága?

Mielőtt választ keresnénk a kérdésre, képzeljük bele magunkat a férj vagy a feleség szerepébe. Kezdjük talán a feleséggel, hiszen a válások többségében a feleség jár igazán pórul, általában őt csalják meg, ő marad egyedül a házasság romjain ‒ ráadásul a legtöbbször gyerekekkel. Anélkül, hogy statisztikai adatokkal győzködnénk egymást, ismerjük be, ez a nagy magyar sztereotípia, ez él a köztudatban.

Adott tehát egy feleség, akit elhagyott a férje egy szebbért, jobbért, fiatalabbért, gazdagabbért, ambiciózusabbért. Ott van kiábrándultan, csalódottan, elhasznált szívvel, elhasznált lélekkel, elhasznált testtel. A kora – tulajdonképpen ‒ mindegy. Ott van egy félig vagy majdnem végig leélt élettel, amelynek minden egyes pillanatában a legjobb tudása szerint tette a dolgát, mégis így járt. Egyedül maradt a romokon, és fogalma sincs, hogyan tovább…

Noha vigasztalják a családtagjai, barátai, rokonai és munkatársai, tudja, hogy valami végérvényesen megváltozott, és neki már sosem lesznek olyanok a hétköznapjai és az ünnepei, mint korábban. A gyerekek egyre csak nőnek, maholnap kirepülnek (vagy már el is kezdték önálló, felnőtt életüket), ő pedig leamortizált, elhasznált, kiselejtezett, értéktelen lénynek érzi magát. Senkinek és semminek, egészen.

Aztán ott a megcsalt férj is. Elhagyták egy sármosabbért, egy gazdagabbért, egy okosabbért, egy olyanért, akinek „rendes” munkája van, egy olyanért, aki külföldre viszi a nejét, egy olyanért, akinek „aurája van”, egy olyanért, akinek kész a percre pontos menetrendje a következő negyven évre.

Pedig hősünk világ életében halálra dolgozta magát, becsülettel hazaadta a bérét, magára alig-alig költött, mert minden és mindenki fontosabb volt nála: a gyerek, az asszony, a kocsi, a ház. A legendának induló férjből mára papucshős lett, mítosz helyett meg legfeljebb borgőz lengi körbe. Szánalmasnak, vesztesnek, nullának érzi magát. Senkinek és semminek, egészen.

Mit ér az ember, ha elvált?

Mit ér a nő, ha elhagyták?

Mit ér a férfi, ha kidobták?

Amikor ezt a kérdést felteszi magának az ember, akkor a legjobb döntés ‒ aktuálisan ‒ a hallgatás.

Amikor gondolatok és érzések cikáznak fénysebességgel az agyunkban, pro-k és kontrák viaskodnak az elménkben, akkor az első és legfontosabb feladat, hogy csendre bírjuk magunkat. A hatalmas csatazajban ugyanis nem lesz meg a válasz: kell a légüres tér a tiszta gondolatoknak és a tűpontos érzéseknek.

Mit érek én, hogy elváltam?

Ki vagyok én, hogy már nem vagyok feleség?

Ki vagyok én, hogy már nem vagyok férj?

A válasz akkor születik meg, ha az ego-t lecsendesítettem. Meggyőződésem, hogy ez a legnehezebb feladat. Ha sikerül a pánikot szemlélődéssé formálnom, már megnyertem a csatámat.

És akkor eljön az a pillanat, amikor a gödör alján meglátom a felcsillanó remény fényét…

• Én az vagyok, akit így meg úgy hívnak.
• Én az vagyok, akit így meg úgy nevelt az anyám.
• Én az vagyok, aki ennyi évesen így meg így nézek ki, ezt meg azt értem el az életemben.
• Én ezt és azt szeretem.
• Én erre és arra vágyom.

Számvetést kell készítenem életem romjain, az elült csatazajban. Meg kell vizsgálnom a külső-belső tulajdonságaimat, számba kell vennem az értékeimet és a hiányosságaimat, pontos képet kell rajzolnom önmagamról ebben az új helyzetben.

A csenden kívül ilyenkor a papír és a toll a legjobb barát! Listákat kell készítenem életem aktuális állásáról, a megélt szépségekről és az átélt nyomorúságokról. Pillanatképet kell látnom a kisemmizett önmagamról, egy olyan őszinte, nyers valóságot, ami kristálytisztán megmutatja, ki vagyok én a mai valóságomban.

Gyűlnek-gyűlnek az élmények, az eredmények, a minőségjelzők, a mennyiségjelzők és a számok, és lassacskán meglátom önmagam a könnyáztatta papírok fölött, ahol feketén-fehéren ott virít a saját valóságom.

Tönkrement a házasságom. Egyedül maradtam a romokon. Agyonnyom a felelősség. Marcangol a bűntudat. Széttép az önsajnálat. Csak sírok, és már réges-rég megfolyt a tinta a könnyeim alatt, de a maszatos papírból is gyönyörűen kirajzolódik egy alak, aki tele van szépséggel, tele van erénnyel, tele van érzéssel és tele van lehetőséggel. Én vagyok az ott, a tintapaca fölött. Én vagyok ez a bájos, szeretnivaló maszat, én vagyok ez az elhagyott Csoda…

Percről percre, napról napra, hétről hétre erősebbé válok, mert megláttam önmagam, megláttam a csillogásomat, a fényességemet, a ragyogásomat. A reménytelenség sötétjéből az önbecsülés napvilágára értem.

Van, akinek ehhez a folyamathoz segítségre van szüksége. Nem szégyen ez! Ha a fogam fáj, előbb-utóbb fogorvoshoz megyek. Ha pedig a szívem-lelkem, akkor megkeresem azt az egyéni terápiát, ahol segítenek nekem. A párkapcsolati coach – házassági tanácsadó egyéni kliensekkel is szívesen foglalkozik, minden hozzá fordulónak segít a megfelelő mederbe terelni az elszabadult indulatait, az eltévedt gondolatait és az elfáradt érzelmeit.

Mit ér az ember, ha kudarcba fulladt a házassága?

Mit érek én, hogy elváltam?

Ki vagyok én valójában?

Most, hogy számot vetettem az életemmel, szembenéztem a sorsommal, megláttam önmagam, megerősödtem általam, magamnak, elmondhatom: most már nem senki és semmi vagyok, hanem minden vagyok, egészen.
Készen állok a hozzám méltó szerelemre!