Klasszikus esetben a menyasszonyt édesapja, a vőlegényt édesanyja vezeti az oltár elé és a szülők ünnepélyesen átadják a fiatalokat egymásnak, mintegy jelezvén, hogy „elengedik gyermekük kezét” azaz átadják őt a párjának. De vajon tényleg megteszik-e?
Érdekes, hogy a szülői befolyás nem csökken olyan látványosan, mint ahogy azt gondolhatnánk, sőt, egyre több esettel találkozom.
Azt hihetnénk, hogy az örömszülőknek legfontosabb a fiatal pár boldogsága és az, hogy önálló, független életüket elkezdik. Nos, a legtöbb esetben szerencsére így is van.
De mi történik, ha az anya nem képes elengedni az ő kicsi fiát? Milyen következménye van annak, ha az apa nem tudja átengedni az ő kicsi hercegnőjét?
Találkozom ilyen esetekkel, ezért tudom, hogy mi történik. A folyamat végén a fiatal pár értetlenül áll házassága, kapcsolata romjai előtt. Ez a probléma nem köthető az esküvőhöz, elég, ha a szeretett gyermek összeköltözik párjával. Szerelmek, házasságok mennek tönkre, családok szakadnak szét.
Mert a szülők nem tudják feldolgozni, hogy gyermekük felnőtt, hogy ideje elvágni azt a bizonyos köldökzsinórt, még ha annyira fáj is.
A túl erős kötődést, a már felnőtt gyermek életébe való túlzott belelátást, beleavatkozást elősegítheti, ha „mama hotel” rendszerben él a család. Véleményem szerint a továbbtanulás végeztével gyermekünknek el kell kezdenie az önálló életet, még ha költségesebb is, mint otthon, az édes otthonban éldegélni, védőszárnyunk alatt.
Igen, tudom, hogy mi anyák tudjuk megfőzni csemeténk kedvencét legjobban és nélkülünk lehet éhen is halna a kis drágaság. Azt is tudom, hogy igazán csak az apák tudnak lányaikra vigyázni, ezért figyelni kell rájuk állandóan, azt meg kiváltképpen, hogy kivel és hova jár a kisasszony.
Az is vitathatatlan, hogy mi szülők tudjuk legjobban, hogy gyermekünknek mire van leginkább szüksége és azt a párja nem tudhatja nálunk jobban. A legnagyobb probléma, hogy mi egyáltalán nem ezt a fiút, férfit, lányt, nőt képzeltük gyermekünk mellé, nem ezért nevelgettük olyan gondosan, hogy ez legyen a vége. Arról ne is beszéljünk, hogy ha már elvált, sőt gyereke is van gyermekünk választottjának. Ezért áldoztuk fel magunkat, adtunk meg mindent gyermekünknek?
Lehet ismerősen csengenek ezek a mondatok? Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy annak idején mi nem vágytunk–e arra, hogy kipróbáljuk magunkat egy kapcsolatban, annak buktatóival együtt. Szerettünk volna-e önálló, olykor hibás döntéseket hozni? Vágytunk-e arra, hogy szüleink folyamatosan tanácsokkal lássanak el minket, szinte lehetetlenné téve, hogy hibázzunk? Szerettünk volna szabadon dönteni, választani, párkapcsolatunkat megélni?
A még nagyobb probléma azzal van, ha tényleg a gyerekünkért áldoztuk életünket, vagy legalábbis ezzel magyarázzuk magunknak (avagy próbáljuk elhitetni magunkkal?), hogy válásunk után miért nem lett új párunk. Az elvált szülők sajnos hajlamosak arra, hogy szorosabban kötődjenek gyermekükhöz, hiszen „most már csak mi maradtunk egymásnak” „egyedül maradtunk, mert apád/anyád elhagyott minket, ugye te nem fogsz engem elhagyni kicsikém?”
Ilyen és ehhez hasonló mondatokat idéznek fel a hozzám forduló párok, akik maguk sem értik, hogy jutottak el oda, hogy nem ők irányítják az életüket, hanem a veszekedések szüleik miatt.
Tapasztalatból tudom, hogy nehéz elengednünk kezüket és hihetetlen, és szinte fájó, hogy nélkülünk is tudnak boldogulni. Igen, nehéz elfogadni, hogy megváltozik a szerepünk, háttérbe szorulunk.
De minden bizonnyal szeretjük őket. Ez a szeretet segíthet bennünket abban, hogy elfogadjuk gyermekünk választottját, döntését. Ne versenyezzünk, ne akarjunk többet, jobbat adni, mint a választott pár. Ne akarjuk mi jobban tudni, jobban látni – engedjük őt felnőni.
Minden szülőnek a legfontosabb gyermeke boldogsága, ezért engedjük őt úgy boldognak lenni, ahogy ő szeretne, azzal, akit ő választott. Ha elbizonytalanodnánk, csak emlékezzünk vissza saját fiatalságunkra, velünk hogyan is volt ez?
Tudom, hogy sokszor nehéz megállnunk, hogy ne szóljunk bele az életükbe, hogy ne lássuk el őket tanáccsal állandóan, hiszen mi csak segíteni akarunk. De talán könnyebb, ha arra gondolunk, hogy ezzel feszültséget hozunk a kapcsolatukba, vitákat, veszekedéseket idézhetünk elő. Gyermekünket is nehéz helyzetbe hozzuk azzal, ha döntés elé állítjuk, melyikünk véleményével azonosul.
Szomorú, amikor a hozzám forduló fiatal pár egyetlen veszekedési forrást említ, a túlzott befolyást a másik szülei felől. Egymásra mutogatnak, hogy kinek anyja vagy apja a hibás, aki szerintük teljes befolyása alatt tartja párjukat, aki ebben a helyzetben úgy érzi, hogy szétszakad. Hosszú távon ebből a helyzetből nem tud jól kijönni, vagy a szülőt vagy a párját bántja meg.
Ahol már unoka is van, ott már az anyai –apai szerep is gyakorta megkérdőjeleződik és a fiatal anya vagy apa önbizalmát is aláássa, hogy saját vagy párja szülei nem tartják őt jó szülőnek. Ez újabb válságokat hoz, aminek, lássuk be, már az unokák is kárát látják.
Mit tehetünk, hogy szülőként segítsük gyermekünk párkapcsolatát, házasságát?
Legjobb az, ha megvárjuk, amíg a fiatalok tanácsot kérnek tőlünk. Ha tudják, hogy ránk számíthatnak és nem a kritikánkra, akkor ez jó eséllyel be is következik. Ez esetben még mindig ott van számunkra az a nehézség, ha nem a mi tanácsunkat fogadják meg.
De, tegyük szívünkre a kezünket, mi mindig elfogadtunk szüleink, sőt anyósunk, apósunk tanácsát?
Végezetül a lényeg, amivel mindenkit bíztatok: gyermekünknek mindig szüksége lesz ránk, mert mi vagyunk a mögötte (és nem a mellette) álló bástya, akire mindig számíthat.
Töltsd le ingyen szakértőink által összeállított ajándékcsomagunkat, amelyben összesen 12 értékes tanulmányt és hanganyagot találsz!
Küldetésünk, hogy párkapcsolatban élő Olvasóinknak olyan gondolatokat és tanácsokat közvetítsünk, amelyek elősegítik hosszútávon is boldog párkapcsolatuk kialakítását, megtartását vagy megmentését.