Nem szólok bele, de…

Írta: Lencsés Brigitta

Nő vagyok, és jól vezetek.

A párom is jól vezet.

Ha egy szimpla hétköznapi civakodást akarnánk produkálni, ez a két tény már bőven elég lenne hozzá. Nincs más dolgunk, mint beülni ketten az autóba úgy, hogy nálam a volán, a párom pedig az anyósülésen követi az eseményeket. Igen, az eseményeket. Konkrétan azt, hogy én hogyan vezetek. Ilyenkor ugyanis nincs az a közterületi látványosság, ami képes lenne elvonni a figyelmét arról, hogy mikor fékezek, hogyan sorolok át a másik sávba, vagy épp melyik útvonalat választom.

Itt jegyzem meg, hogy ha valaki esetleg szeretné gyakorolni a nonverbális kommunikáció jeleit, üljön be a párom mellé az autóba, és garantálom, hogy a legprofibb kommunikációs szakértő számára is tud újat mutatni ezen a téren. Hihetetlen repertoárja van, szavak nélkül is képes többszörösen összetett mondatokat kifejezni egyetlen pillantásával.

Szóval, mint látják, minden adott lenne egy kiadós veszekedéshez, ha nem lenne már szinte tökéletesre fejlesztve az erre a területre rendszeresített konfliktuskezelési technikánk. Most szívesen mondanám azt, hogy közös életünk eme területe is már maga a tökély, de még van egy kis csiszolnivalónk. Néha még nálunk is megesik, hogy bizonyos KRESZ szabályok kérdésében enyhe ellentmondásba keveredünk.

Mivel ez a terület nekem érzékeny pontom, ezért megesik, hogy egy közös utazásba némi csendet is beiktatok. Persze szó sincs sértődésről, ó dehogy, távol áll tőlem efféle kislányos reakció. Csupán időt adok arra, hogy mindketten nyugodtan felidézhessük vezetésismereti tanulmányainkat.

De mi köze a vezetési stílusomnak a párkapcsolati kommunikációhoz?

Nagyon is sok! Innen származik ugyanis az egyik kedvenc mondatom: Nem szólok bele, de…

Ez számomra egy fontos jelzéssel bíró mondat, mindjárt el is árulom, hogy miért.

Sok párnál látom, hogy vannak bizonyos területek, amikre biztosan számíthatnak, ha egy kiadós veszekedéssel szeretnék kiengedni a gőzt. Van, akinél a fürdőszobában széthagyott piperecikkek, van, akiknél a garázsban hegyekben álló szerszámok, a gyerekeknek ebéd előtt adott édesség, vagy a melyik szülőt látogassuk meg a hétvégén kérdés a vita garantált kiindulási pontja.

A mi esetünkben ez a vezetés. És mivel rendszeresen eltérő álláspontra jutunk ezen a téren, nem volt más lehetőség, mint kihúzni a szőnyeg alól a problémát, és elkezdeni megoldani. Nem szeretném leírni az egész folyamatot minden sikerével és hullámvölgyével együtt, de tény, hogy bár sokat javult a helyzet, még mindig történnek visszaesések.

Tudatos kapcsolatépítőként, ahogy kell, beszélgettünk arról, hogy eltérő a vezetési stílusunk, és ebben elfogadásra kellene jutnunk. Mindketten jól és biztonságosan vezetünk. Sőt, én még azt is beismertem, hogy igen, valóban a kelleténél jóval többször nyomom az anyósülésen ülve azt a képzeletbeli fékpedált, de ez nem azt jelenti, hogy nem bízom abban, hogy ő időben megáll. Ő megértette és elfogadta, hogy engem zavar, ha én vezetek, és ő előre mondja, hol mikor merre menjek inkább, lassítsak vagy gyorsítsak. Én is elfogadtam, hogy ő frászt kap, amikor még viszonylag távol a zebrától váratlanul felkiáltok, hogy „vigyázz, gyalogos”., úgyhogy igyekszem első lépésben halkabban sipítani, második lépésben teljesen elhagyni ezt a reakciót. Szóval mindezek után azt gondoltam, sínen vagyunk, minden ezt követő közös autózásunk maga lesz a béke és boldogság. Viszont ez a bizonyos eset megmutatta, hogy bár jól haladunk, de van még ezen a területen némi kis dolgunk.

Történt ugyanis, hogy párom dolgozott éjszaka, fáradt volt, így én vezettem. Hazafelé tartottunk, haladtunk szépen a forgalomban. Aztán megjelent előttem egy autó, a sofőrje valamilyen okból elég gyakran igyekezett meggyőződni arról, hogy még mindig jól fog a fék, és lelkesen taposta, ha kellett, ha nem. Kissé zavaró volt, de mivel úgyis nemsokára le kellett kanyarodnunk, és mindez a kanyarodó sávban volt, nem váltottam sávot. Na, itt volt az a pont, amikor a párom máshogy döntött volna. Láttam rajta, hogy próbál jelezni, de visszafogja magát, mert tudja, hogy ez még ingoványos terület. Várt egy kicsit, várt, várt, de én nem soroltam át, az előttem haladó férfi pedig tovább folytatta fura manővereit.

Erre a párom a lehető legkedvesebb, legnyugodtabb hangon megszólalt: „Én nem szólok bele, de én a helyedben átsorolnék a másik sávba.”

Igen, tudom, hogy bár elhangzott, hogy nem szólok bele, de valójában mégis megtette…

Ennek ellenére miért bír számomra fontos jelzéssel ez a mondat? Azért, mert ebből (is) tudom, hogy megértette azt az igényemet, hogy vezetés közben önállóan szeretnék dönteni. Tudom, hogy férfiként ezek a reakciók ösztönösek, és segítő szándék vezérli. És ebben a mondatban már benne van a változás, a megértés. Ami bennem is változást eredményez. Sok évvel ezelőtt talán tényleg egy vita alakult volna ki ebből a mondatból kifolyólag, de ma már sok mindent másként látok.

Tudom, hogy egy-egy berögzült szokás, egy minta megváltozásához idő, türelem, elszántság szükséges.

Tudom, hogy nem úgy működik, hogy ma jelzem, hogy engem valami zavar a viselkedésében, holnap már nyoma sincs annak a valaminek. Vagy én leszek egyik napról a másikra elfogadóbb, és nem ő változtat, hanem én állítom át az agyam, és már nem zavar többé az a bizonyos dolog.

De mindezekkel együtt azt is tudom, hogy a problémák megoldásának, a változás elindításának egy biztos útja van: ha beszélünk róla. Beszélünk róla egymással, és gondolkodom róla egyedül. Bár elcsépelt mondás, de tényleg minden fejben dől el. Én döntöm el, hogy dühös leszek, és veszekszem egy mondat miatt. Mert ha akarom, dühítőnek is láthatom. Vagy meglátom benne az igyekezetet, a változást, és ettől még jobban szeretem. Ugyanaz az ember, ugyanaz a mondat, két megközelítés. A döntés pedig az én kezemben van.