Létezik-e spirituális elfejlődés a párkapcsolatban?

Írta: Novák Mónika és dr. Joó Antal

Egyre gyakrabban találkozni azzal a párkapcsolatokban, amit úgy neveznek elfejlődés. Elfejlődni egymástól számos területen lehet, most a spirituális elfejlődésről lesz szó. Arról a helyzetről, amikor a pár egyik tagja elindul valamilyen lelki-szellemi úton és a párja ebben nem követi, vagy egyenesen ellenzi, amelyből számos konfliktus keletkezhet a rendszeres veszekedéstől az elhidegülésen át a teljes szakításig. Azoknak a pároknak ajánljuk a cikket, ahol a pár egyike úgy érzi, hogy „elszállt a párom”, a másik pedig úgy érzi „lemaradt a párom”.

Ebben a témában már írtunk egy cikket: „Párkapcsolatban élőknek – magányosan – nem ajánlott!” címmel, amelyben a párunk bevonása nélküli spirituális út kockázatait vizsgáltuk. Nem témája jelen írásnak, kijelölni, megmondani, hogy melyik spirituális út vezet célra, melyik jó, melyik nem, hiszen számos ösvény vezethet fel a hegy csúcsára, így különböző emberek különböző utakat bejárva lehetnek sikeresek. Annyit jegyzünk csak meg, hogy legyünk nyitottak a különféle irányzatok felé, de mindig őrizzük meg a józanságunkat. Továbbiakban azt vizsgáljuk, egyfelől mi az ismérve és milyen lehetőségünk van tesztelni vajon tényleg „jó” spirituális úton járunk, másfelől jól választottuk meg az utat képviselő személyt (mestert), akit követünk és végül választ keresünk arra, hogy el lehet-e fejlődni egymástól spirituálisan.

Magunkon vagy a párunkon dolgozunk? Alap tesztként megközelíthetjük a kérdést úgy, hogy a spirituális útra lépés nyomán, hogy alakul a viszonyunk párunkkal és környezetünkkel.

Ha a korábbiakhoz képest a párunkkal egyre nagyobb feszültségeket, konfliktusokat élünk át, és mindenkivel gondunk-bajunk van, akkor elgondolkodhatunk azon, vajon tényleg jó helyre járunk, jó irányba haladunk? Ha a spirituális tudásunk gyarapodása a párunkkal való konfrontációban, elutasításban vagy annak lenézésében, kritikájában nyilvánul meg, ez biztos jele, hogy valami nincs rendjén. Itt lényeges kiemelni, hogy hosszabb távon vizsgáljuk ezt a kérdést, azaz ha több éves önmagunkon dolgozás eredménye, hogy minden releváns kapcsolatunkban a küzdelem, a konfrontáció a domináns, akkor jó eséllyel eltévedtünk. Valamit nem értettünk meg vagy nagyon félre értettünk.

Ha viszont azt közvetíti felénk a párunk, a környezet, hogy mennyivel elfogadóbbak, békésebbek, türelmesebbek és szerethetőbbek lettünk, az többnyire azt jelenti valóban jó az irány. Miért van ez így? Az első esetben anélkül, hogy mi magunk változnánk, a párunkat, a környezetünket szeretnénk megváltoztatni. A második esetben megértettük, nekünk szükséges változni és változunk is, amit a környezet is érzékel. Tehát a saját változásunk jó eséllyel hozhat építő változásokat a párunkban és a párkapcsolatunkban, míg a párunk átnevelése többnyire csak ellenállást és konfrontációt szül.

A mester szava szent. Ha a párkapcsolatból csak az egyik félben van spirituális érdeklődés és elkezd egy mesterhez, egy spirituális közösségbe járni, tudatos szándéka ellenére két módon feszítheti szét a párkapcsolatát. Az egyik, hogy – a tanításokat gyakorta szó szerint véve- próbálja a társát megtéríteni az új tanokra, módszerekre, technikákra. A párja annak rendje és módja szerint ezeknek a próbálkozásoknak annál inkább ellenáll, minél nagyobb távolságra vannak azok a saját hitrendszerétől, és minél erőszakosabban kapja a kiképzést és a vele együttjáró kritikát, lenézést stb. az úgymond „megvilágosodás” felé tartó párjától.

A másik probléma, hogy a mester mindezen közben szentté avatódik és csak az és csak úgy jó, ahogy a guru mondja.  Ezzel azt lehet elérni, hogy a pár nem spirituális tagja, ha eddig csak apró kételyeit fejezte ki, mostantól rosszallással, súlyosabb esetben haraggal viszonyul a mesterhez és a tanításaihoz. Elindul egy olyan spirál, amiből nehéz kijönni, mert a spirituális szakadék a pár között egyre mélyül és egyre csökken a kapcsolatrendezésének az esélye.  Aki szentté és sérthetetlenné avatott magában egy mestert, (vagy egy mesternek tűnő valakit), az eljuthat akár az „ugorja kútba” szintig. A bálványozott, szentté avatott mester bármit csinál az megkérdőjelezhetetlen.  A józan érvek aligha segítenek, mert ebben a stádiumban, a mester nyilvánvaló tévedéséi is zseniálisan átkereteződnek, és egyfajta fanatizmusba csap át a hozzáállás. „A mester csak jobban tudja.” És már nem is kell gondolkodni, nem kell felelősséget vállalni, rábízhatjuk magunkat a mesterre, megkezdődhet önmagunk kiskorúsítása. Aki ennyire eltévedt, azon nehéz segíteni, számára vagy megmarad az életfogytiglani vakság és esetleg egy későbbi óriási csalódás, kijózanodás, amit időtávtól függően kétesélyesen élhet meg a párkapcsolat, mindenesetre sokat árthat a párok közötti harmóniának.

Mester vagy sem? Az hogy melyik spirituális úton indulunk el, az döntő mértékben függ annak az adott útnak a képviselőjétől (mesterétől), hogy kivel találkozunk az életünk során, ami valószínűleg nem véletlen. Gyakran halljuk, ha megérett a tanítvány, szembe jön vele a mester. Szépen hangzik, lehet is benne igazság, de legyünk reálisak. A nyugati kultúrában valódi spirituális mesterekből mind mennyiségi és minőségi értelemben hiány mutatkozik.

Ha még a józanság innenső partján vagyunk, még van esélyünk megkülönböztetni kit tekinthetünk valódi spirituális mesternek. Óriási irodalma van, ki az igazi guru, a következőkben csak néhány egyszerű gyakorlati szempont, hogy ki az, aki bizonyára nem az. Nem olyan bonyolult. Csak arra figyeljünk, mennyire vannak összhangban a tanító gondolatai, szavai és cselekedetei. Nincs más dolgunk, mint a józan eszünket használni és nyitott szemmel követni a történéseket.

Néhány dolgot érdemes megfigyelni. Először, hogy viszonyul az anyagi dolgokhoz, mint például a pénzhez? Másodszor, hogy viszonyul a női-férfi kapcsolatokhoz? Harmadszor, hogy viszonyul az emberekhez, a hatalomhoz, a presztízshez? És negyedszer épülünk-e általa mi magunk és a párkapcsolatunk?

Mester helyett finoman szólva üzletemberrel van dolgunk, ha túlságosan pénz ízű a tanítás. Láthatóan a bevétel centrikus marketing legkifinomultabb formáival van dolgunk, ha például a mester a lemondás, aszketizmus hirdetője, belekezd egy témába, majd jelzi, hogy ezt most nem fejti ki, mert ez a következő (fizetős) kurzus témája vagy megvehetjük a könyvét. Lássuk világosan, hogy üzleti vállalkozással vagy valódi spirituális műhellyel van dolgunk. Egyértelműen nem mester az sem, aki a tanítványi köréből választja ki szexuális partnereit. Óvakodjunk a túl sok manírtól, a mesteri szerepből adódó túljátszástól. Ha valaki valódi mester és itt él Magyarországon, akkor szereti és tiszteli, és igyekszik megismerni a hazai kulturális szokásokat, nem nézi le és nem erőszakolja azok megváltoztatását. Nem nyomul saját politikai, vallási és kulturális nézetei mentén. Legyünk óvatosak, ha a mester nem viseli a kérdéseket, a kritikát, a humort, ha leszól más irányzatokat és azok mestereit. És nyilvánvalóan nem mester, aki kételyt ébreszt a párunkkal, párkapcsolatunkkal, családunkkal kapcsolatban és elszakít bennünket a családunktól.

A mester nem feltétlenül tökéletes lény, ami fontos, hogy lássuk tisztán, tudjuk megkülönbeztetni az értékeit és a még számunkra elfogadható gyengéit, ne avassuk globálisan szentté. Ha józanul tekintünk rá, sok csalódástól kíméljük meg magunkat és párunkat. S talán a leglényegesebb, hogyha valódi mesterrel van dolgunk, akkor mi magunk és a párkapcsolatunk is épül belőle.

Spirituális vagy ego fejlődés? Ma a „spiro-ezo-bio-pszicho” piac óriásivá duzzadt, rengeteg technika, módszer és üdvözítőnek kikiáltott tanítás, tanfolyam, tréning, csoportozás szerepel a kínálatban. A különféle iskolák, képzők ontják a tanácsadókat, olykor valódi megmérettetés nélkül. Mondhatjuk, majd a piac szelektál. Ebben van is valami igazság, de azért nem mind arany, ami fénylik. Valóban létezik számos jó technika, találni lehet tehetséges valódi tanítókat, akik az adott területen a legtapasztaltabbak, legképzettebbek, és komoly eredményeket tudnak felmutatni.

Az első nagy tévedés az szokott lenni, ha elvégzünk egy két napos, vagy hetes kurzust, és összetévesztjük magunkat a mesterrel. Legyünk tisztában azzal, hogy még semmit nem valósítottunk meg abból, amit igyekezett átadni nekünk, lehet, hogy átéltünk valami nagyszerűt, belelkesedtünk, de ettől még nem váltunk mesterré. A józanságunk tesztelése érdekében csak egy dolgot kérdezzünk meg. Mennyi idő, mennyi munka, mennyi áldozat van abban, hogy a mesteri szintű jártasságot elérte valaki. Gondoljunk bele, csak egy egyszerű szakmát is több évig tanulunk, akkor reális, hogy egy szellemi, spirituális utat egy hétvégi kurzuson elsajátíthatunk?

A másik nagy tévedés, amikor a friss tudományunk, élményünk birtokában neki vágunk a párunkat, a környezetünket leiskolázni, kioktatni, hogyan kellene élniük, mit kellene csinálniuk, megmondjuk másoknak, hogy mi a problémájuk, sőt a gyógymódra is kész receptünk van. Vélt vagy valós spirituális élményeinkkel dicsekszünk, kérkedünk, bizonygatjuk már milyen magas szinteket értünk el.

Mindez nem más, mint teljes félreértése a spiritualitásnak, biztos jele az óriásira nőtt spirituális egónak, és nem szól többről, minthogy valamiben –mondjuk a spiritualitás terén- én különb vagyok vagy különb akarok lenni nálad.

Van itt egy csapda. Egyfelől valóban létezhet, kialakulhat spirituális tudásban különbség a párok között, de ha ez valódi tapasztalás, valódi spirituális fejlődés, akkor az alázattal, szerénységgel, elfogadással és szeretettel párosul és képes emelni a saját változásunkkal párhuzamosan párunkat és kapcsolatunkat.  Másfelől, ha az imént leírtakból indulunk ki, akkor olyan, hogy spirituális elfejlődés nem is létezik, de helyette létezik a spirituális ego növekedése miatti küzdelem, konfrontáció, azaz az un. spirituális fejlődés mögött nincs más, mint egy hatalmi harc, hogy valamiben a párom fölé emelem magam.

A másik csapda, hogy anélkül indulunk el valamilyen spirituális úton, hogy ehhez meglennének fizikai szinten az alapjaink, vagyis úgy akarunk tetőt építeni, hogy sem a ház alapja, sem annak oldalfala még nem teljesen vagy nagyon hiányosan készült el. Más szavakkal, ha nincs munkahelyünk, nem biztosított megélhetésünk, lakhatásunk, rendezetlenek párunkkal, szüleinkkel és az emberekkel a kapcsolataink, nincs reális önértékelésünk, akkor önbecsapásként bele lehet ugyan menekülni spirituális kalandokba, de ez egy biztos és csalódásokkal teli zsákutca.

Valódi spirituális fejlődés akkor kezdődhet, ha már a fizikai alapok, kapcsolatok, önismeret, önbecsülés terén rendben vagyunk, azaz önmagunkkal és a környezettel egyensúlyba kerültünk. Ez komoly, gyakran több éves, de mindenestre folyamatos munkát jelent önmagunkon és jó esetben közösen a párunkkal. Ezek után van esélyünk a transzcendens felé lépéseket tenni. Amikor ezt a fejlődési menetrendet követjük, akkor jóval kisebb a kockázata annak, hogy bele kerülünk, abba a csapdába, hogy lenézzük a párunkat, mert nem olyan spirituális, mint mi. Mert innentől van esély annak megértésére, hogy valóban egyek vagyunk, ha megsértjük a párunkat, önmagunkat is bántalmazzuk. Ezért állítjuk azt, hogyha valóban megalapozottan lépünk rá a transzcendens útra, kijárva az azt megelőző „osztályokat”, akkor olyan, hogy spirituális elfejlődés valójában nincs, nem lehet. Ám ha nem jártuk végig az alapozó éveket, akkor sem spirituális elfejlődésről beszélünk, hanem spirituális eltévelyedésről, spirituális ego növelésről.

Ne legyenek illúzióink, nagyon keveseknek adatik meg az az egyenes vonalú fejlődés, hogy kijárjuk az anyagi szintű osztályokat, majd eminensként elvégezve azokat, megnyílnak a transzcendencia kapui. A valóságban ez inkább úgy működik, bizonyos területeken előre szaladunk anélkül, hogy minden alapunk teljesen a helyén lenne. Ez természetes és gyakran előfordul. Akkor követünk el hibát, ha párunk vagy a környezet őszinte és segítő szándékú kritikáit figyelmen kívül hagyva, nem lépünk egyet vissza elvégezni a szükséges korrekciót, hanem mereven hajtogatjuk: „mi már ezen túl vagyunk”. Pedig nem. Hogy mi ennek a jele? Mély belső béke helyett, folyamatos belső párbeszéd zajlik a fejünkben, arról, hogy „de igen”.

Vagyis elfejlődni első sorban az ego szintjén lehet. Ha például a pár egyike sikeres, van jó állása, rendezettek az emberi kapcsolatai és a párja mindezekből hiányt szenved, akkor hamar megjelenhetnek az ilyen típusú romboló megnyilatkozások. „Mert lusta vagy, mert gyáva vagy, mert értelmetlen dolgokra költöd a pénzt, az időt …stb, bezzeg nézz meg engem…”  Ezek a szavak aligha emelik meg a párunkat, és ezek a szavak aligha hangzanak el, akkor ha spirituálisan érettek vagyunk.

Mindezekkel nem állítjuk, azt hogy a párok között nem jöhet létre spirituális tudásban, tapasztalásban különbség, de azt állítjuk, hogy érdemes a spirituális úton járó félnek, őszinte önvizsgálatot tartani, mi is a valódi célja a spirituális útjának és vajon spirituális-e az az út? Teszteljük magunkat:

• Egyfelől abban, hogy ténylegesen saját magunkon dolgozunk vagy csak a párunkat akarjuk megváltoztatni?
• Másodsorban vizsgáljuk meg, hogy a mester tanításai, az út valóban saját és párunk épülésére szolgálnak?
• Harmadsorban a mester valóban rendelkezik-e az elvárható kvalitásokkal vagy csak mi avattuk szentté?
• És negyedszer tartsunk vizsgálatot abban a vonatkozásban, hogy valódi spirituális utat járunk-e be, vagy csak a spirituális egónkat hizlaljuk egyre nagyobbá?

Amennyiben ezekre a kérdésekre őszinte válaszokat adunk magunknak, bevonva ebbe társunkat is, akkor válik egyértelművé, hogy hol helyezkedünk el azon a skálán, amelyeknek egyik végpontja lehet a spirituális megvalósítás valamely szintje és a másik végpontja a spirituális egonövelés. Ezen őszinte feltáró munka eredménye ad esélyt a helyes válaszokra a hogyan tovább kérdéseit illetően.

És végül a címben feltett kérdésre az a válaszunk, valójában spirituális elfejlődés nem létezik, mert amit annak gondolunk az csupán a spirituálisan felfújt ego játéka, aminek az eredménye a pár közötti szakadék és távolság növekedése. Természetesen lehetséges spirituális tudásban, tapasztalásban különbség, de az nem bomlasztja, hanem éppen ellenkezőleg természetéből fakadóan építi a másikat és a párkapcsolatot.