Önvédelmi mechanizmusaink veszélyeztetik a párkapcsolatunkat

Írta: Celebrini Edit

Ha megkérdeznénk a még friss, nem rég óta együtt lévő párokat, hogy kívánnak-e az elkövetkezendő években vigyázni a párkapcsolatukra, azt gondolom egyértelműen „igen” lenne a válasz.
Amikor szerelmesek vagyunk, akkor fontos számunka a másik és mindennél többet ér számunkra a kapcsolat. Természetes, hogy vigyázni akarunk rá, védeni, óvni szeretnénk.  Azután mégis, néha óvatlanul bánunk a kapcsolatunkkal, teszünk, mondunk dolgokat, amik sajnos gyengítik, rombolják féltve őrzött kincsünket.

Mit teszünk akkor, ha a mosógépünk, a telefonunk, a tévénk, vagy az autónk nem a számunkra kellő módon viselkedik? Ha a mosógépünk leáll a program közben, a telefonunkon nem jön a wifi, a tévénkről elmennek a színek, az autónk nem húz az emelkedőn eléggé? Úgy tapasztaltam, hogy keveseknek jut eszébe ilyenkor, hogy a készüléküket számonkérjék, vagy általánosítóan megbízhatatlannak minősítsék, vagy magukra véve feltételezzék (majd tényként kezeljék), hogy „persze, mert én már nem is számítok”.
Ha a párunk az, aki nem a számunkra kellő módon viselkedik, mit teszünk?
Vajon miért ugrunk neki? Miért támadjuk le? Megbántott egy megjegyzéssel, hát mi akkor visszabántjuk? Szándékosan csinálta vajon?

Rossz szándékot feltételezünk a párunkról, aki direkt a mi bosszantásunkra mond vagy tesz (vagy nem tesz) dolgokat, nekünk nem tetsző módon?

Úgy értelmezzük, hogy a viselkedésének a célja az, hogy velünk kiszúrjon?

Nagyon elmérgesedett viszony kell ahhoz, hogy a pár tagjai készakarva toljanak ki egymással. Egyszerűen csak nem optimálisan működünk, és ezért időnként elfelejtünk valamit, vagy a fáradtságunk győz egy tevékenység felett, vagy nem sikerül jól elmondanunk, hogy mire is volna szükségünk. Tételezzük fel, hogy a társunk nemkívánatos viselkedéséért is a nem optimális program futása a ludas.
Ha ez az alapviszonyulásunk, máris jóval kevésbé fogjuk megtámadva érezni magunkat, amire természetszerűen könnyen beugrik az „üss vagy fuss” ösztönreakció. Ha nem érezzük megtámadva magunkat, akkor nem kell sem legyőznünk a másikat, sem elfutnunk előle. Nem kell sem ütnünk, sem futnunk. Ha nem támadásnak értékeljük a párunk nem optimális viselkedését, akkor nem lép életbe az önvédelmi mechanizmusunk.

De, mi is a baj a védekező beállítódással?

1. Az egyik, hogy ilyenkor a szervezet készenléti állapotba hozza magát. Extra energiákat mozgósít és használ el. Jobban elfáradunk. S ha gyakran hozzuk magunkat ebbe az állapotba, könnyen kimerülünk és jó eséllyel érezzük túlterheltnek magunkat.
2. A másik, hogy védekezés esetén a figyelmünk önmagunkra irányul. Ilyenkor nem tudunk a másik félre figyelni, nem halljuk meg amit mond. Nem értjük meg, nem tudunk empatikusan ráhangolódni. Vajon mi játszódik le a társunkban ilyenkor? Azt gondolja vajon, hogy a figyelmünk, megértésünk és empátiánk hiánya a szeretetünket és személyének fontosságát, értékességét bizonyítja? Aligha.
3. A harmadik probléma az, hogy védekezésből könnyen támadunk. „Te se vagy tökéletes, ne aggódj! Nézz már magadba!”
   Mert, ha mi támadunk, akkor pedig ő eshet bele a védekezés csapdájába.
4. A negyedik gond, hogy ilyenkor könnyen óvatlanok leszünk. Ha mindenáron meg akarjuk védeni a saját irhánkat, akkor könnyen túlzásba eshetünk. Mondhatunk, vagy tehetünk olyat, ami a kapcsolatunkban komoly károkat okoz.

Persze, ha csak néha fordulnak elő ilyen helyzetek, akkor a közben lévő sok-sok jó dolog pozitívba billenti kapcsolatunkat.
Viszont, ha sokszor, akkor a mérleg nyelve, nem a kívánt irányba fog elbillenni.

Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy mennyire gyakori, hogy támadásként értékeljük a párunk viselkedését. Ha gyakori, akkor a háttérben a saját önbizalomhiányunk is állhat. Ez esetben ezzel kell kezdenünk valamit. Az is lehet, hogy a múltunkban ragadt ránk a védekező-támadó kommunikációs séma. Akkor pedig ezzel kell kezdenünk valamit. Különben (néha akár észrevétlenül) eltávolodunk egymástól.