Nem figyel rám a párom!

Írta: Földiné Pék Rita

Sok nő fordul hozzám azzal a panasszal, hogy nem figyel rájuk a párjuk. (Néha férfi is, de a nőknél jellemzőbb ez az eset.)

A panaszt általában kérdés is követi: Mit tegyek?

Nehéz erre egyből konkrét választ adni. Többféle eset lehet ugyanis egy ilyen vád mögött.

S annak, aki beleragadt ebbe a panaszba, kell egy kis idő és külső segítség, hogy rálásson, vajon ő maga hogyan járult hozzá a kialakult helyzethez.

Nézzük, mi minden húzódhat meg a háttérben, ha azt érzem, hogy nem figyel rám a párom:

Elsőként meg kellene vizsgálnom, hogy én vajon figyelek-e őrá. Lehet, hogy ugyanúgy nem figyelek én sem, csak ő még nem tette szóvá. Ha én úgy érzem, mindent megteszek érte, amit csak lehet, s nincs viszonzás, akkor érdemes megvizsgálni, hogy valóban úgy teszek-e a kedvére, ahogy az neki is jó. Azokat a dolgokat teszem meg érte, amikből valóban azt érzi, hogy szeretem, vagy azokat, amiket gondolok, hogy jó neki, vagy esetleg azokat, amiket én szeretnék, ha ő megtenne értem?

A következő kérdés, hogy én figyelek-e eléggé önmagamra. Tudom, hogy mi jó a testemnek, lelkemnek, szellememnek? S meg is adom magamnak, amire szükségem van? Ha nem, akkor miért nem? Hogyan tudnám mégis megtenni? Ha én sem tisztelem és becsülöm magam igazán, akkor miért várom el ezt mástól?

Ha az első két kérdés rendben volt, akkor jöhet a harmadik: Reális-e az elvárásom felé? Előfordul, hogy annyi figyelmet követel valaki, amit egyszerűen képtelenség megadni. Ilyenkor rendszerint gyermekkori hiány áll a háttérben. Az aktuális társtól azt várom, hogy töltse fel azokat a hiányokat, amiket gyerekkoromban nem kaptam meg a szüleimtől. De ezt ő most nem tudja megadni, ezért örökös hiányérzet van bennem. Ilyen esetekben szakember tud segíteni, hogy a s azután reálisan tudjuk értékelni a jelenben kapott figyelmet.

Olyan eset is előfordult, hogy figyelt a férj, csak a feleség ezt valahogy nem vette észre. Csak azt látta, hogy mit nem kapott, s közben azt figyelmen kívül hagyta, amit pedig megkapott. Ennek a fajta nézőpontnak is sokszor gyermekkori sérülés lehet a hátterében. Vagy pedig nem tisztázott igények. Ha olyat ad a másik, amire nincs szükségem, akkor óhatatlanul feszültség lép fel köztünk. Hisz én nem érzem, hogy kaptam, ő meg azt érzi, hogy adott.

Érdemes tisztázni, hogy ki mit szeretne kapni a párjától.

S végül, van olyan eset, amikor tényleg nem figyel a másik fél. Objektíven, kívülről nézve is megállapítható, hogy nincs semmi kedveskedés, szeretet-kifejezés, de még igyekezet sem.

De ennek az esetnek még mindig van kétféle változata. Lehet ugyanis, hogy azért nem adja meg az egyik fél azt, amire a másik vágyik, mert nem tudja, hogy mit adjon és hogyan. Ő nem érzékeli, hogy gond van. Lehet, hogy ilyen mintát hozott a szülei házasságáról. Vagy ahhoz szokott, hogy ő megkap minden, s cserébe nem kell viszonzást adnia. De ha ráébresztjük – amire azonban nem az örökös szemrehányás a legjobb módszer -, hogy mit szeretnénk, akkor hajlandó változtatni. Ezt a típust türelemmel meg lehet tanítani, hogy hogyan legyen figyelmes és megértő társ.

A másik esetben viszont nem is akarja és nem is hajlandó megtanulni, hogy hogyan tud a kedvünkben járni. Elveszi azt, ami szerinte neki jár, s ennyi.

Ebben az esetben mit lehet tenni? Fel lehet tenni egy kényelmetlen kérdést magamnak: Miért is vagyok pont vele? S vissza utalnék a második kérdésre: Tudom, hogy nekem mi a jó? Nekem mire van szükségem? Tisztelem és szeretem magam?

Az a tapasztalatom, hogy az esetek többségében nem az utolsó változat miatt nincs meg a kellő figyelem. Sok-sok beszélgetéssel, őszinteséggel, kedvességgel és türelemmel a legtöbb kapcsolaton lehet javítani. De először önmagunkat kell minél inkább tisztábban látni, s akkor van nagyobb esélyünk a kapcsolatot rendbe tenni.

„ A jó házasságot nem kapja ingyen két ember. A jó házasságot fokozatosan kell felépíteni.”

Csőgl János

Jó építkezést kívánok!