Párkapcsolat: amikor senki nem akar engedni a másiknak…

Írta: Horváth Zsuzsi

Lássuk, mi történik velünk?

Feléled bennünk a „nehogy már a másik győzzön” énünk, no meg az okkal vagy ok nélküli durcáskodás, a harag és a sértődöttség, az egónk által felszínre dobott megannyi, és már-már megmagyarázhatatlan, érthetetlen dac, illetve a mindenben ellenállunk a párunknak helyzet.

Ilyenkor szinte állandósulnak a viták, a lelket gyötrő, verbális adok-kapok, ahol nem látszik a szócsaták vége, melyek ugyan – tudjuk jól – nagyrészt feleslegesek, ugyanakkor nagyon is tudatosan alakulnak ki, és szinte folyamatos feszültséget jelentő élethelyzetet eredményeznek. Mindez a tipikus „csak azért sem”, és „nehogy már csak neki legyen mindig igaza” magatartás. Ugye, ismerős…

Legyünk tárgyilagosak: kinek hiányzik egy olyan kapcsolat, ahol napirenden van a veszekedés, az egymás melletti elbeszélés, ahol csak a másik a hibás, és csak neki kell változtatnia, mert bennem szemernyi hiba nincs…

Ha nem tudnánk, mindez az egók „csatája”, s ebben a „csatában” – kivétel nélkül – mindkét fél igen súlyos sebeket kaphat, arról nem is beszélve, hogy mindez, milyen személyiségváltozásokat képes létrehozni. Egyértelmű, hogy az ilyen élethelyzet nem, hogy nem tesz jót, de a hatására előbb-utóbb, de bekövetkezik a szomorú végkifejlet: gyötrelmes, fájdalmas szakítás után már nem fog tovább működni a párkapcsolatunk.

És jó, ha előre tudjuk, senki sem fog jól járni!  Egyik fél sem!

Ha kellő elszántsággal és a lehető leggyorsabban nem változtatunk mindketten (!) e helyzeten, s a fentiekben vázoltak szerint folytatjuk tovább az életünket, akkor bekövetkezik a párkapcsolatunk katasztrófája, és csak boldogtalanság vár majd ránk, de a párunk már nem.

Őszintén szólva, kinek hiányzik ez?

Úgy gondolom, hogy a példánkban említett két személy nem véletlenül került kapcsolatba egymással. Az ismerkedés után, amikor a kapcsolat folyamatosan mélyült, igen jó volt együtt lenni már nem csak a „szürke” hétköznapokban, hanem azokon kívül is, mindenütt, az utcai találkozások alkalmával, a zenés bulikon, a színházban vagy moziban, az étteremben, a rokonságnál, anyánál, apánál, a hálószobában… Komolyan gondolt tervek szövődtek, aztán jött az összeköltözés, az együtt jobb lesz… És láss csodát, működött a dolog.

Emlékszünk még rá?

Nos, ez legyen az a közös pont, amikor a konfliktushelyzetünk megoldásán gondolkodunk! Meggyőződésem, hogy együtt, közös akarattal mindent meg lehet oldani, ha van bennünk tisztelet a másik iránt, de megértés, és a legfontosabb, a szeretet is! Megoldhatjuk még a legbonyolultabbnak, legkedvezőtlenebbnek tűnő párkapcsolati helyzeteket, ha hátra lépünk egyet és ha kell, akár kettőt is, s onnan szemléljük, ítéljük meg cselekedeteinket. Ha nem csak elvárunk, hanem teszünk is – megértéssel, lemondással, viszonyulással, jó hozzáállással és kommunikációval –, s ha rájövünk, hogy mindig ott van a tárházunkban az a felsőbb rendű emberi akarat, amit tán’ az „engedni” szó fejez ki a legjobban, épp’ csak elő kell venni és élni vele.

Még egyszer szeretném hangsúlyozni, kellő nyomatékkal megerősíteni: mindent meg lehet oldani együtt, ha kellő mértékű bennünk a másik iránti tisztelet, a megértés és a szeretet! S tudunk engedni akkor is, amikor épp’ úgy gondoljuk, hogy nem nekünk kellene!