A mindig hiányzó húsz százalék

Írta: Kanizsay Dorottya

A harmadik unokahúgom megy férjhez rövid időn belül.

Ahogy nézem fénylő, boldogságtól ragyogó arcukat ebben a  gyönyörű erdei környezetben lévő kápolnában, csak fohászkodni tudok, hogy megtalálják, használják és maradéktalanul élvezzék a másikban a sok jót, amit ezzel az összekötődéssel kapnak, de egyben mosolyogva, szeretettel fogadják azt bizonyos mindig hiányzó kb. 20%-ot is.

Választottuk egymást. Hosszan keresgélve, vagy szinte azonnal rátalálva. Csüngtünk mindenen amit a másik képviselt. Örültünk annak amit „szinte egyszerre mondunk” vagy a „nahát ezt pont így gondolom én is”-eknek.  De ezzel együtt viccesnek, kedvesnek, egzotikusnak vagy akár inspirálónak  tartottunk mindazokat is, amikben egészen más volt a véleményünk.

Hova tűnik ez a derű a kapcsolatainkból?

Valahogy, az idő múlásával, mintha egyre csak nőne, ezért egyre inkább  fókuszba kerülne mindaz ami más bennünk.

Valahogy, mintha elfogyna a tolerálókánk.

Pedig az elején szeretett, sőt kimondottan választott 80%-nyi jó továbbra is jelen van.

Csak valahogy az idővel az már természetes lett.

Az a „Jó, hát perszehogy kedves, pontos, udvarias, előzékeny, segitőkész…! De miért nem annyira fontos neki az olvasás, miért teszi le mindig a kulcsát az étkezőasztalra, miért nem szereti a rokonaimat, miért nem figyeli meg jobban mit szeretek…? Miért nem beszélgetünk, viccelődünk többet, miért nem kapok többször virágot, miért nem ötletel programokkal… ?”

És ha másvalakit keresnék?

„A szomszéd szobában ülő kollégámmal mindig olyan jókat beszélgetek ebédidőben. Néha még esténként is üzengetünk egymásnak, mikor a férjem TV-t néz. Olyan jól esnek ezek a gondolatcserék, viccelődések. Szóval még jó a humora is. Nem bánom, hogy a férjem focirajongó, de azért néha nézhetnénk együtt is valami romantikus filmet! Lehet, sőt valószínű, hogy a kollégámmal színesebbek lennének az estjeink”

Ismerős?

Mert itt az a 20%, ami esetleg a páromban nincs most meg (megjegyzem az sem biztos, hogy az elején megvolt benne!), de ezt akkor, a kapcsolatunk elején, még tudtam érdekességnek vélni. Valami olyannak, amire majd Ő megtanít engem, vagy, amiről majd Én, mint feladat kedvelő, leszoktatom Őt!

Aztán telnek az évek, s én nem vettem fel az Ő szokását, Neki pedig esze ágában sincs máshogy viselkedni.

Mi a megoldás akkor?

Jön egy új keresés, majd pedig esetleg követi egy új választás?

Valaki, akiben mindjárt, az első perctől csak azok a dolgok tűnnek föl, pótolják az űrt, amik nekem hiányok voltak eddig?

Az a 20% ami nem adatik meg otthon, de azonnal ott virít az újban?

Vajon elgondolkodunk-e ilyenkor azon, hogy jó, jó, de mi az újonnan kiszemelt ember 20%? Mi lesz az, amire évek múlva -ugyanúgy mint mostani párunkban- csak mint vörös posztóra fogunk tekinteni?

Mert nincs 100%.

Nincs olyan ember, akiben MINDENT szeretünk kivétel nélkül.

Hisz még magunkban is olykor kritizálunk, kevésbé kedvelünk tulajdonságokat. Akkor pedig hogy várhatnánk el életünk egy szakaszában mellénk került, de olykor, bizonyos dolgokban egészen máshogy szocializálódott, kondicionálódott embertől, hogy minden egyes pillanatában csakis olyanokat mondjon, tegyen, gondoljon ami nekünk tetszetős.

Azt gondolom, ha megpróbálunk a kezdetben oly kedvesnek, szerethetőnek látott részre figyelni, azt a szemüveget hordani ami élesebben látja ezt a részt, akkor szelíden eltörpülhetnek azok a részletek, amik kevésbé kedvünkre valók.

Cseréljük hát le a 20%-ot látó, és tegyük fel a 80%-ot látó szemüvegünket!

Sok sikert!

Mert az ott van!