Meg tud-e maradni a párkapcsolat betegség esetén?

Írta: Horváth Zsuzsi

Meg tud-e maradni a párkapcsolat betegség esetén? Muszáj volna erről bármit is mondanunk? Meggyőződésem, hogy igen.

Ugyanis, amikor egy párkapcsolatban valamelyik fél megbetegszik, akkor mindkét fél sajátos lélektani helyzetbe kerül. Erről a nagyon is valós élethelyzetről pedig mindenképpen érdemes beszélnünk, s nem mehetünk el mellette csak úgy, szó nélkül.

Mit tehetünk, illetve mit kell (!) tennünk, mi a leghelyesebb irány, hogyan kell viselkednünk, hogyan kell megőriznünk az emberségünket, az ítélőképességünket, hogy még véletlenül se kerüljünk szembe önmagunkkal, s pláne nem a párunkkal csak azért, mert a másik épp’ beteg. Nos, mint említettem, egy betegség meglehetősen összetett, bonyolult, ha nem kényes élethelyzetet produkálhat, személyes érintettségünk okán pedig akár hiperérzékenység, s bizonyos fokú személyiségváltozás is létrejöhet.

Nem a legtermészetesebb, kérdezem én, hogy a betegségek bármikor bekövetkezhetnek, s ezt mindkét félnek – a maga módján persze – tudnia kell kezelni?

Biztos vagyok benne, hiszen vannak ilyen tapasztalataim, hogy az ilyen és hasonló élethelyzetekben mindig van olyan szakasz, amikor mindkét fél eszébe villan a házassági fogadalom gyönyörű, felemelő, megható része, a „Jóban, rosszban együtt…”

Nos, ez a dolog lényege!

Ha úgy tetszik, kötelességünk (!) a társunk mellé állni, segíteni, támogatni őt még akkor is, ha a betegsége lelki és fizikai értelemben is komoly terhet ró ránk. Felelősségteljesen, emberségesen, teljes odaadással kell viseltetnünk iránta, és nemcsak azért, mert bármikor megtörténhet velünk is, hogy a betegségünk bizony „rászorulóvá” tesz bennünket.

Igen, rászorulunk a társunk segítségére, hogy az ő segítségét is igénybe véve valamivel könnyebben győzzük le a betegségünket. Mert gondoskodik rólunk, reggelit, ebédet, vacsorát készít nekünk, elhozza a gyógyszerünket a patikából, bevásárol, ellátja, lefekteti a gyerekeket, stb.  Ha a társunk beteg, gondolnunk kell arra – az esetleges fizikai fájdalmakon túl –, hogy a hozzá párosuló, sajátos lelki állapot miatt tán’ meg se ossza velünk, hogy épp’ min megy keresztül, mit él át, azért, hogy ne terheljen még tovább bennünket.

Újabb és újabb segítő energiákat kell felszabadítanunk magunkból. Tegyük fel a legfontosabb kérdést: mivel, vagy miben tudok segíteni én, támogatni a társamat, hogy közösen vészeljük át a „krízishelyzetet”.

És a mégoly’ pozitív hozzáállásunkon túl még a humor is a segítségünkre lehet. Egy-egy apró „hülyéskedés”, egy-egy vicces, mosolyra fakasztó megjegyzés sikeresen terel(het)i el a figyelmet a betegségről, s ezek azok a pillanatok, melyek ugyancsak segítik az ember lelkét a gyógyuláshoz vezető úton.

Tudom, óriási munka ez, de hosszú távon csakis az ilyen hozzáállás segíthet át bennünket a közösen átélt, nemkívánatos időszakokon, legyen az épp’ egy betegség vagy más, ugyancsak kevéssé kívánatos életszakasz.