Mit jelent a párkapcsolati felelősségvállalás?

Írta: Pünkösti Nóra

A gyerekeimnek azt tanítottam, hogy az érettség első jele, ha az ember már nem magyarázkodik, amikor valami baklövést követ el. Nem hivatkozik az időjárásra, a dugóra, Jenőre, az égiekre, hanem odaáll, és ki tudja mondani, hogy hibázott, elnézést kér. Ezt persze gyakoroltam én is, ha elvetettem a sulykot, igazságtalan voltam, hiszen a példamutatás az elsődleges, ha valakit rá akarunk venni valamire.

Van, akinek nehezebb kimondania, hogy hibázott. Ez leginkább abból adódhat, ha gyerekkorában az őszintén bevallott hibáiért is megbüntették. Esetleg a szüleitől is azt látta, hogy sokszor elsunnyogták a felelősségvállalást.

A felelősségvállalásra képtelen ember azonban egy idő után elveszíti társa bizalmát, megingatja a biztonságérzetét. Ráadásul rettenetesen bosszantó és bántó, amikor azt érezzük, hogy életünk párja inkább meghalna, minthogy kimondja a varázsszót: bocsánat.

A kapcsolatunkat illető problémás helyzet létrehozásában mindig közös felelősségünk. Ketten tudjuk megőrizni a melegséget és az összetartozás biztonságát, és ketten kellünk ahhoz is, hogy elszúrjuk a közös dolgainkat.

Több megcsalással érintett kapcsolatban lévő párral dolgoztam már együtt. Azért hozom fel pont ezt a témakört, mert ebben a közvélekedés szerint a megcsaló a „hunyó”, hiszen ő az, aki egy harmadik felé fordult. Ezt gondolják általában a megcsaltak is. Ugyanakkor a hűtlen fél gyakran abban bízik, hogy belátom majd, viselkedésével a társa kergette bele a hűtlenségbe.

Mindig rávezetem őket, hogy a helyzet létrejöttéhez bizony mindketten hozzájárultak. Mert nem figyeltek egymásra eléggé (persze a folyamat során részletesen végigvesszük, ők konkrétan hol is csúsztak el). Azonban annak a felelőssége, hogy maga a megcsalás megtörtént, a megcsalóé, hiszen nem ez a megoldás.

Kérdés lehet az is, hogy ki tehet az át nem beszélt problémákról. Mindketten! Egyszerű lenne azt mondani, hogy aki elzárkózik a megvitatás elől, az a vétkes, de a párkapcsolat szempontjából hova vezet, ha egymásra mutogatunk?

Minden kapcsolatban a maga szemszögéből nézve mindkét félnek 100-100% a felelőssége azon, hogy egy adott probléma megbeszélésre, megoldásra kerüljön, és nem 50-50%.

A gyerekre sem hagyjuk rá, ha az orvos felír a betegségére egy nagyméretű, keserű tablettát, és nem akarja bevenni, ugye? Ha ráhagynánk, félmegoldás, azaz 50%-ban vállaltunk felelősséget. Mi elmondtuk neki, hogy miért fontos, ő döntött úgy, hogy mégsem veszi be, mi hátra is dőlhetünk. Ugye, nem így működik? Felelősségteljes szülőként mit csinálunk hát? Valószínűleg összetörjük a keserű tablettát, majd berakjuk egy kanál mézbe. Ugyanígy kellene a társunkkal is megoldásra törekednünk! Hívjuk el vacsorázni, sétálni, és hallgatás, szőnyeg alá söprés helyett beszéljük át a gondjainkat, hogy ne álljanak közénk!

A problémák megvitatásához három fő tanácsot szoktam adni a „párjaimnak”:

1. Amikor a problémát felhozzák, mindig első szám első személyben (én) beszéljenek arról, hogy az adott dolog belőlük milyen érzelmeket vált ki. A „te” használata tilos, mert védekezésre készteti a másikat, és nem a probléma megoldására, mivel megvádolva érzi magát. (Tehát nem „Te mindig szétdobálod a szennyesedet, amitől a falra mászom!”, hanem „Amikor azt látom, hogy szanaszéjjel vannak a szennyes ruháid, mindig úgy érzem, hogy hiába rakok rendet, nem fontos az erőfeszítésem, és ez nagyon elkeserít.” Érezhető a különbség, ugye? Az elsőnél valószínűleg feldühödik, hiszen csak azt nem mondtuk, hogy trehány disznó, míg a második némi lelkifurdalást okoz jó esetben, de mindenképpen együttérzést vált ki.
2. Soha ne feledjék, hogy a párkapcsolati vitákban nem lehet győztes, ha az egyik győz, az mindenképp azt jelenti, hogy a másik veszít, ugyanakkor a kapcsolatuk is vesztes lesz! Ebből kiindulva mindig javasoljanak olyan megoldást, ami mindkettőjük számára elfogadható.
3. Fogadják el, hogy ahogy a barátaikkal, szüleikkel sem teljesen „kompatibilisek”, úgy a társuknak sem kell mindenről ugyanúgy vélekednie, lehet más elképzelése a megoldásra, vélekedhet dolgokról másképp. Hallgassák meg nyitottan, az érveivel együtt a másikat, és adott esetben fogadják el, hogy bizonyos dolgokban nem értenek vele egyet, tartsák tiszteletben a másik elgondolását! Még az is lehet, hogy egy ilyen beszélgetés során a társuk olyan dolgokat mond, amitől az álláspontjuk megváltozik.