Sokan azt hiszik, hogy ha hibáznak, nem fogják szeretni őket…

Írta: Kalácska Magdolna

Ha százból kilencven kilenc esetben elszúrunk valamit, de legalább egyszer sikerül beismernünk és felvállalnunk a botlásunkat, akkor már elindultunk a jó úton!

Sokszor tiltakozunk, hárítjuk a felelősséget, mentjük a menthetőt. Azonban adódik a kérdés: vajon így tényleg szépíthetünk a helyzeten, vagy ez inkább csak olaj a tűzre?

Mégis miért nem merjük beismerni, ha hibát vétünk?  A válasz ott rejlik a címben: azért, mert azt hisszük, hogy akkor már nem fognak szeretni minket. Folyton szeretetért és elfogadásért ácsingózunk, akár saját magunk elárulása révén is; másnak mutatjuk magunkat, behízelgünk, megalázkodunk, magyarázkodunk. Mindezt azért, hogy elfogadjanak minket, vagy, hogy kicsikarjunk egy kis szeretet…

Miből is eredhet az ilyen hozzáállás? Természetesen többösszetevős, komplex háttere van a jelenségnek, de egyet-kettőt érdemes kiemelni. Az egyik nem más, mint a családból hozott minta, a másik pedig az iskolai nevelés. Ha szüleink is ezt tették, nagy esély van rá, hogy mi is cipeljük magunkkal ezt a hozzáállást. Ha az iskolában hibás a matek példánk, már nem néznek fel ránk úgy, mint a zseni osztálytársunkra, aki hibátlanul oldotta meg…

Egy dologban azonban egyformák vagyunk: mindannyian hibázunk! A kérdés az, hogy ezt hogyan kezeljük, hogy merjük-e ezt beismerni.

Szerencsésnek mondhatja magát az a pár, akik nyíltan ki tudják mondani egymásnak: „Nem akkor becsüllek, ha mindig jól, netán „tökéletesen” cselekszel. Számomra az az érték, ha be tudod ismerni  és fel mered vállalni azt, hogy hibáztál.” Ha ez ki van mondva, nem csupán egy stressz-faktor oldódik bennünk és a kapcsolatunkban, hanem a veszekedések száma is garantáltan csökken majd.

Mivel minden egy folyamat része, és minden mindennel összefügg, nem várhatjuk el sem magunktól, sem a társunktól, hogy egyik pillanatról a másikra magunk mögött hagyjuk önigazoló természetünket.

Amint az első lépéseket megtesszük – mint amikor a gyermek járni tanul –, észre sem vesszük, és már visz is a lábunk előre az úton.

Mik ezek a kezdő lépések?

• Erős elhatározás: „Elegem van, hogy folyton magyarázatokat gyártok, csakhogy jobb színben tüntessem fel magam! Itt az ideje, hogy változtassak ezen!”
• Beismerés saját magamnak: „Igen, ezt most elszúrtam.”
• Beismerés a páromnak: „Ne haragudj, hibáztam!”

Mi lehet a következmény?

• Megkönnyebbülés, együtt könnyebb helyrehozni…

Míg a magyarázkodás és a hárítás a veszekedés irányába sodornak, addig a beismerés és a felvállalás olyan erőket tud megmozgatni, amelyek a megoldás és egy őszintébb kapcsolat felé visznek.

Kevesebb magyarázkodást és több beismerést kívánok mindenkinek!