Hitvitának máglya a vége

Írta: Novák Mónika és dr. Joó Antal

Hogy lehet egy párkapcsolati cikknek ez a címe? Jogos a felvetés, és nyilván átvitt értelemben értendő. A súlyos címmel pusztán egy mechanizmusra szeretnénk rávilágítani és persze kísérletet teszünk, olyan utakra, amelyek a megoldás felé mutatnak.

Ugye az elmúlt és jelen korból a példák végtelen sorát látjuk, hogy az emberek milyen vehemenciával próbálták és próbálják átvinni akaratukat, gondolkodásukat egy másik emberre vagy ember csoportra. Ha céljukat nem sikerült elérni finomabb-durvább eszközökkel, akkor az ember sajnos hajlamos a saját elképzeléseit a másik fölébe helyezni, és vélt vagy valós igazáért a végsőkig elmenni.

Mondhatnánk, a párkapcsolat nem ilyen, az szerelemről, szeretetről, elfogadásról szól. Akarjuk, nem akarjuk, tetszik vagy nem tetszik nekünk, sajnos óriási a hasonlóság a másik megváltoztatására irányuló törekvésben, az ott van minden emberi kapcsolatban, a munkahelyen, a családban, a vallásban, a politikában és a párkapcsolatban egyaránt. Az eszközrendszer lehet eltérő, mondjuk a máglya ma már általánosan kiment a divatból J , de maga a mechanizmus mozgató rúgója ugyanaz, az ego. Legyen úgy, ahogy én akarom, ahogy én gondolom. Ennek egyik lényeges vonása, a hatalom, hogy hatalmam, befolyásom legyen a másikra. Így van ez a felsorolt emberi relációk mindegyikében és a párkapcsolatban is. Megpróbáljuk a másikat a saját képünkre és hasonlatosságunkra alakítani és ezért sok mindent hajlandók vagyunk bevetni.

A mi kultúrkörünkben jellemzően szerelmi házasságok köttetnek és egyre ritkább az elrendezett házasság, ami a szülők akarata szerint köttetik. Tehát két ember önszántából köti össze az életét, sőt a kezdeteknél úgy gondolja, hogy ez örökkön örökké tart, míg a halál el nem választ. Ám a valóság az, hogy a szenvedély varázsában gondoltak és reméltek szerény százalékban teljesednek be. Ha a válási statisztikákat nézzük, akkor 50 %-os a sikermutató, de ha mélyebbre ásunk, akkor ez még kevesebb, mert az együtt maradó párok sem feltétlenül élnek harmonikus és boldog kapcsolatban.

A hitvitának, értsd a párok közötti másképp gondolkodásnak, ha nem is máglya, de viselhetetlen veszekedések sora és gyakorta válás a vége, ami felér az egyik vagy mindkét fél esetében azzal, mintha érzelmi tüzeink máglyáján semmisülnénk meg, nem beszélve a gyerekeket érintő drámáról.

A józan gondolkodásunkat felülíró szenvedély idején a párunk azon tulajdonságaiért lelkesedünk, ami később akár a legjobban felháborít bennünket, mert lehet, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de egy bizonyos idő után épp ezek okozhatják a legnagyobb feszültséget. Ha egy mondatban akarnánk összefoglalni a nő és férfi másik nemről gondolt vágyát, akkor már ezek között is óriási ellentét feszül. Mert a férfi, bombázó, megigéző szép nőre vágyik, de nem érti, hogy a nő más férfiakra is ilyen hatással van, másik oldalról titkon egy szorgalmas házi tündért, egy kiváló anyát szeretne. A nő a macsó, bátor, őt meghódító férfira vágyik, de zokon veszi, ha ez a férfi más nőkre is ilyen hatással van, és titkon egy törődő, gondoskodó család apát szeretne.

Ami előbb vonzalmaink netovábbja volt, azért utóbb kifejezetten megvetjük, sőt okoljuk a másikat. Pedig ő nem változott, mi vetítettük belé álmainkat és vágyainkat és a varázs múltával próbáljuk számon kérni ezeket rajta. Valószínűleg szerény sikerrel. Azzal a kérdéssel nem szeretünk szembe nézni, hogy a saját magunk és a másik ismeretének hiányaiért, a felületességünk, a vágyaink és a valóság összekeverése miatt mi magunk vagyunk a felelősek. Az együtt maradó párok esetében, akár egy életen át is gyötörjük társunkat, ugyan legyen már olyan jó és idomuljon a mi vágyainkhoz, elképzeléseinkhez. És persze viszont a párunk is hasonlóan tesz, ugyanolyan kevés sikerrel. Mindezzel rá is találtunk a sikertelen házasság tökéletes receptjére, azaz formáld át társadat az álmaid, vágyaid szerint, még ha nem is ezt tűztük ki célként.

Mit tegyünk hát, amikor a szenvedélyes szerelem lecsengése után kicsit tisztábban látjuk a valóságot. Itt vagyunk ketten, esetleg egy vagy több gyerekkel együtt és csak küzdelem és harc az életünk, a másik nem tud jót tenni, mindenre ugrunk és minimális közöttünk az elfogadás, megértés, szeretet. Egyre inkább haladunk a felé, hogy valamilyen gazdasági motiváció és/vagy „mi lesz a gyerekekkel” bűntudat érzése, az egyetlen kovász, ami egybe tart bennünket.

Három út áll előttünk.

• Az első, változzon meg a másik, ami azt jelenti, hogy további szenvedéllyel, kitartással, akár erőszakkal próbáljuk átformálni a párunkat, legyen már olyan, amilyet mi szeretnénk. Lehet ezt egy életen át játszani, „jó” mintát adva a gyerekeinknek, de a sikertelenség az garantált. Az hogy az egyik fél, félelemből, számításból megtörik és hallgatólagos béke van, az nyilván nem valódi eredmény. Ez az út nem vezet el a harmonikus, boldog, a pár mindkét tagját és a gyerekeinket, a családot építő párkapcsolathoz.
• A másik út, hogy ebben a kapcsolatban ne változzon senki, ami azt jelenti, hagyjuk abba, váljunk el. Ezt lehet úgy tenni, hogy ezen közben belátjuk a saját hibáinkat, és tanulunk, épülünk belőlük. Lehet úgy tenni, hogy mindenért a társunkat tesszük felelőssé, „vele nem lehet élni” címmel és sarat dobálunk egymásra még a válás után is.
• A harmadik, hogy én változom, hogy felelősséget vállalok a saját döntéseimért, mert én választottam a társam, én döntöttem, hogy összekötjük az életünk. Én jöttem rá, hogy ő nem az akinek, gondoltam, reméltem vagy álmodtam, és én magam sem vagyok az, akinek szerettem volna mutatni magam. Mit is jelent ez praktikusan?

Annak belátását, hogy nem vagyunk egyformák, és itt nem a nő és férfi karakterisztikus különbségéről van csak szó. Annak belátását, hogy nagyon eltérő géneket örököltünk, nagyon eltérő neveltetést kaptunk és ezek okán van egy mélyen barázdált életlemezünk, életprogramunk, ami a párkapcsolat kezdetéig szinte a megváltoztathatatlanságig beégettünk önmagunkba. (És akkor nem beszéltünk az előző életekből hozott programokról.) Önmagában az örökölt és tanult minták bőven elegendőek ahhoz, hogy pokollá tegyük egymás életét.

Szóval van egy meglehetősen szilárd életprogramunk, egy életszoftverünk, aminek az átírása embert próbáló, szinte lehetetlen feladat. A szerelem, a szenvedély olyan, hogy átmenetileg feladjuk saját énünket, saját szoftverünket, átmenetileg hajlandók vagyunk másképp viselkedni. Két nagyon egyszerű profán példa, a nő lelkesen elmegy a férfival a focimeccsre, pedig cseppet sem érdekli. A férfi soha nem mosogatott otthon, de a nő kedvéért lelkesen megteszi. Ám a varázs, a lilaköd múltával, csökkenésével az eredeti szoftver felülír mindent, a nő soha többé nem megy a férfival a meccsre, és a férfi sem mosogat.

Mi tehát a megoldás?

• Először megértjük, átérezzük, hogy a másik életprogramja nem ugyanaz, mint a miénk, tehát nem várhatjuk el tőle, hogy ugyanúgy gondolkodjon, érezzen, viselkedjen, mint mi.
• Másodszor felismerjük, hogy a különbözőségünk nem jelenti a másik gonoszságát, hogy szánt szándékkal rosszat akar, mindketten jót akarunk, csak a hozzá vezető utat másképpen képzeljük el, szóval különbözőségünk elfogadása mellett feltételezzük egymásról a jó szándékot.
• Harmadszor belátjuk, hogy sem a másikat, sem önmagunkat nem ismertük eléggé, ezért a gondolatainkban, az ítéleteinkben, a viselkedésünkben, a reakcióinkban benne van a tévedés lehetősége. Lemondunk a tévedhetetlenség jogáról. Belátjuk, hogy nem feltétlenül mi vagy a másik változik, hanem a megközelítésünk, a gondolkodásunk, a valóság látásunk változik, ami egyaránt közelíthet vagy éppen távolodhat magától a valóságtól, a gondolkodásunk nem tud mentes lenni a torzításoktól. Akivel anno lelkesedéssel összekötöttük az életünket, egy-két év múltán jellemzően nem változott meg, nem lett gonosszá, csak mi látjuk különbözőképpen ugyanazt az embert.
• Negyedszer lemondunk a másik megváltoztatásának szándékáról, legfeljebb saját magunk megváltoztatásával kísérletezünk, de ha reálisak akarunk lenni, tisztában vagyunk azzal, hogy ez sem könnyű feladat, hiszen egy jól bevésett programot akarunk átírni. Indulásként óriási eredmény, ha el tudjuk fogadni a másikat és önmagunkat olyannak, amilyen. Enélkül semmi esélyünk nincs önmagunk változtatására, a párunkkal meg ne is próbálkozzunk. Nem tudjuk a ház következő szintjét megépíteni, ha halvány ibolyánk sincs arról, milyenek az alapok, az alapjaink.
• Végül, ha valóban építeni akarjuk a kapcsolatunkat, akkor azokra az értékekre, tulajdonságokra, viselkedésekre fókuszálunk, amiben jó a másik, jók vagyunk mi magunk. Amiben jó a másik, azt ki is fejezzük felé, azaz a jót keressük a másikban. Ha folyton a szemére hányjuk, miben nem jó, pontosabban miben nem felel meg az elvárásainknak, attól sem a másik, sem a kapcsolatunk minősége nem változik, sőt beletekeredünk egy lefelé menő negatív spirálba.

A fenti szemléletet követve, elkerülhetjük, hogy a hitvitáknak máglya legyen a vége és a folytonos veszekedés, adok-kapok, játszmák és válás helyett esélyünk van egy egymást építő, harmonikus szeretetteli kapcsolatban élni.