A szakítás művészete

Írta: Kolos Krisztina

Ritka az olyan szakítás, amikor a felek útjai nem gyűlölködéssel, vagy legalábbis nem egymásra való nehezteléssel, sértettséggel válnak el egymástól. Ennek is van érthető, logikus magyarázata, hiszen ha ebben a helyzetben a szépre és a jó emlékekre fordítanánk a figyelmünket, akkor nem lenne miért szakítani. Érthető tehát, hogy a tudatunkat inkább a rosszra, az elviselhetetlenre irányítjuk, hogy magunknak is megmagyarázzuk a szakítás létjogosultságát. Folyamatos önigazolásban vagyunk, magunk sem tudjuk, jól döntünk-e, de végül elbillen a mérleg a szakítás felé: „Volt ebben a kapcsolatban egyáltalán valami jó? Nem értem magam? Hogyan lehettem ennyire vak?” – Ilyen és ehhez hasonló gondolataink, kérdéseink támadnak. Nem a szakítás létjogosultságát szeretném ebben az írásban megkérdőjelezni, hanem inkább a mikéntjére, a közben megélt érzéseink kordában tartására hívnám fel a figyelmet. Lehet a szakítást ugyanis „kevésbé fájdalmasan” csinálni, mondjuk inkább így: tudatosan, a szakítás gyászának időszakát a lehető legrövidebbre szorítani. Hogyan?

• A felek kölcsönösen elismerik, hogy ami szép volt, az beépült a személyiségükbe, a szép emlékek, tapasztalatok nélkül nem lehetnének azok, akik most – ezzel elismerik a másik fél érdemeit, jelentőségét, megjegyzem ez hatalmas nehézséget szokott okozni, mert rettenetesen tud fájni, de érdemes megtenni;
• Felvállalják a kapcsolat megszakadása kapcsán felmerült felelősség egyénenként rájuk eső részét;
• Bűnbak keresés, egymás hibáztatásának mellőzése is nagyon fontos;
• Ne bocsátkozz gyűlölködésbe! – A gyűlölködésnek azonban a legjobb táptalajt az adja, amikor peres úton próbálják a felek rendezni viszonyaikat. A jogi procedúra során ugyanis egymás rosszabbik oldalát kell bemutatni a bíróság előtt, akár kicsit el is túlozva azt, hogy bizonyítsák a saját igazukat. Ennek egyetlen lehetséges eredménye az ellenségekké válás – A gyűlölködés ellenszere annak elismerése, hogy volt idő, amikor a felek nagyon szerették egymást és most szívszaggatóan fáj a lelkük. Meglepő lehet, de ezen érzelmek elismerése hozhatja egyedül a lelki békét;
• Amennyiben gyerekek is születtek kettejük kapcsolatából: a szülők vállalják a felelősséget a döntésükért és biztosítják a gyermeket arról, hogy továbbra is a szüleik maradnak. Ez furcsán hangozhat, hiszen persze, hogy a gyereknek azok maradnak a szülei, akik korábban is voltak, de a gyerek nem így működik. Az ő megélése az, hogy „biztosan én csináltam valamit rosszul, ezért válnak el a szüleim”. A gyerekek, ugyanis szeretik a szüleiket, ők a hiteles személyek az életükben, ők nem hibázhatnak, ezért szívesebben veszik magukra a szüleik „bűneit”, mulasztásait. Természetesen ezek tudat alatt zajló események. Ennek a belső feszültségnek az oldására megoldás az, ha a szülők biztosítják a gyereket arról, hogy a döntés tőlük, a szülőktől származik, és annak a döntésnek semmi köze nincs a gyermekhez. A szülők az ő egyszeri és megismételhetetlen, rendkívüli szülei maradnak.

Ekkor, és csakis ekkor válik éretté a személyiség egy következő kapcsolatra, ha szembenézett a korábbi kapcsolatban megélt kudarcokkal, hibákkal, csalódásokkal, és igen, megélte az ezzel kapcsolatos összes fájdalmat.

Szeretettel: Kolos Krisztina