Azt akarom, hogy fájjon!

Írta: Lencsés Brigitta

„Nem akartam megbántani, csak önkéntelenül kicsúsztak a számon ezek a szavak.”

„Csak viccelni akartam, nem is értem, hogy miért vette így a szívére.”

Tényleg minden megbántás csak a puszta véletlen műve?

A párkapcsolatok velejárói a megbántások. Dolgozhatunk, és dolgoznunk is kell azon, hogy ne okozzunk fájdalmat. Igyekeznünk kell minél jobban odafigyelni a társunkra, de azt gondolni, hogy élhetünk megbántások és sérelmek nélküli életet, hiú ábránd. Mint ahogy az is az, hogy egy szeretetalapú kapcsolatban soha nem tennénk vagy mondanánk szándékosan olyat, amiről tudjuk, hogy azzal övön aluli ütést viszünk be.

A csendes beletörődés és a boldog házasság legendája

Zsuzsa már közel 8 éve élt házasságban Zoltánnal. Mindig furcsállta azokat az embereket, akik olyan őszintén és minden szégyenérzet nélkül tudtak beszélni az érzéseikről, mintha csak a tegnap főzött ínycsiklandó vacsora receptjét osztották volna meg a szomszédasszonnyal. Ő nem ilyen volt.

Olyan családban nőtt fel, ahol a fő vezérfonal a „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve” illúziója volt. Gyermekként azt gondolta, hogy az ő szüleinek van a legtökéletesebb házassága a világon. Soha egy hangos szó, egy veszekedés. Időnként voltak ugyan feltűnően szótlan időszakok, de azt betudta másnak. „Most apa nagyon töpreng valamin, azért nem zavarja anya. Most anya sokat dolgozik, ezért túl fáradt ahhoz, hogy a vacsoraasztalnál beszélgetést kezdeményezzen.”

Időnként felgyűltek azért benne heves indulatok, dühös volt, és haragudott a világra, de mégis hogy beszélt volna erről? Hogy merte volna megzavarni a családi idillt olyan lényegtelen dolgok miatt, mint a dühe azért, mert az első padba ültette büntetésből a tanár, pedig nem is ő beszélt órán. Vagy a szomorúsága, mert a fiú, aki tetszett neki, átnézett rajta, és inkább a barátnőjét hívta el moziba. Ilyenekről nem beszélhetett, mert valahogy úgy érezte, hogy ez nem illik a családi képbe, ez náluk valahogy nem szokás.

Megszokta, hogy ez így van rendjén, és feleségként is erre rendezkedett be. Ha elégedett volt és vidám, annak harsányan hangot adott. Ha csalódott volt és szomorú, azt inkább magában rendezte el. A családi béke mindenek felett állt, ettől volt olyan tökéletes a szülei házassága, és ettől lesz majd tökéletes az övé is.

Rossz ember vagyok attól, hogy most azt akartam, neki is fájjon?

De egy idő után úgy érezte, valami megváltozott. Egyre több minden zavarta, de ha beszélni próbált róla, úgy érezte, hogy nagyon ügyetlenül teszi. Körülírta, célozgatott, aztán visszakozott, és inkább csendben maradt. Ez sem volt így jó, mert hiába próbálkozott, semmi sem változott. Bízott benne, hogy már a célozgatások, a homályos utalások meghozzák a várt eredményt. Nem így történt. Míg végül nem bírta tovább, és kifakadt. Ő lepődött meg a legjobban azon, hogy milyen könnyen jönnek a szájára a sértő szavak. Azt akarta, hogy Zoltán végre megértse őt, hogy érezze azt, amit ő érez. Hogy neki is fájjon az, ami őt már egy jó ideje nyomasztja.

Az ok, hogy miért jut el valaki erre a pontra, az soha nem csak az adott pillanatban, hanem egy folyamatban keresendő. Van, hogy a szeretet nem bizonyul kellő visszatartó erőnek ahhoz, hogy a pár ne kezdje el egymást szavakkal bántani. Van, hogy egy jól működő kapcsolatban is szándékosan „megnyomja” valaki a párja érzékeny pontját, mert akkor és ott nincs más eszköze arra, hogy kifejezze azt, ami hosszú időn keresztül csak gyűlt és gyűlt benne.

Sokan egyszerűen nem mérik fel annak a veszélyét, amikor „kirakat-kapcsolatot” építenek, és sokkal több energiát tesznek a harmónia látszatának fenntartásába, mint a harmónia megteremtésébe. Hiába próbáljuk kizárni azt, amitől félünk úgy, hogy nem veszünk tudomást a létezéséről. Ha nem merünk beszélni róla, azzal csak elodázzuk, és tovább tápláljuk a problémát. Ne jussunk el arra a pontra, amikor már képesek vagyunk miatta fájdalmat is okozni annak, akit szeretünk. Meg kell tanulni beszélni a nehéz kérdésekről is!