Nem tudom, hogy tulajdonképpen ki vagy

Írta: Horváth Zsuzsi

Sokunkban felmerül a kérdés, vajon mi az oka, hogy ami eleddig működött a párkapcsolatunkban, egy idő után már eltűnik, elveszik, megszűnik, megsemmisül, és minden megváltozik közöttünk, s ez által körülöttünk is.

Eltávolodunk egymástól? Kiég a kapcsolatunk? Valami nem működik, valami nagyon nem jó?

Csak úgy élünk egymás mellett? Ugye milyen szörnyű elolvasni ezeket az egymás után sorakozó kérdő mondatokat? Hát még ki is mondani… Ezek a kemény szavak súlyosan égetik az ember lelkét… Miért alakulhat ki ilyen helyzet? Hogyan juthat idáig egy kapcsolat?

Amikor egy nő és férfi megismerkedik egymással, mi az első benyomás? Milyen kinézetű a partnerünk! Felmérjük a testi adottságokat, mindazt, ami már első látásra szimpatikus, s kellemes érzést kelt bennünk. Aztán, a verbális kommunikáció során már kibomlik, kirajzolódik mindkét fél belső milyensége, s szerencsés esetben már „meg is fogták” egymást. Ilyenkor, nő és a férfi között, valami mámorító boldogság-energia szabadul fel. Hosszabb, rövidebb idő után szerelmesek lesznek. És, amikor az alap már kellően mély és szilárd, magasabb szintre emelik a kapcsolatukat. Összeházasodnak és együtt, házastársként folytatják tovább a közös életüket.

Ugye milyen csodálatosan szép történet?

Igen ám, de ahogy sokasodnak az együtt töltött évek, senkinek se lehet mindegy, hogyan éljük meg a mindennapokat, vagy épp’ az élet adta kedvezőtlen, negatív helyzeteket, melyek a házasélet tulajdonképpeni velejárói, s amik nagyon is kihatnak a párkapcsolatra. Hogyan oldjuk meg, és hogyan oldjuk fel a felmerülő problémákat, konfliktus helyzeteket úgy, hogy a legcsekélyebb lelki sérülés se hagyjon nyomot a társunkban. Adott élethelyzetekben – legyünk teljesen őszinték és kendőzetlenek – igen józannak kell lenni, hogy megtaláljuk a valóban jó megoldást! Ami persze nem lehetetlen…

Semmiképpen se várjuk meg a pillanatot, amikor egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy a párunk már

– nem beszélget velünk,

– háttérbe vonul,

– elcsendesedik,

– nem kérdezi meg, hogy hogyan telt a napunk,

– nem hagyja el az ajkát egyetlen dicsérő szó sem,

– elmaradnak az apró figyelmességek,

– fel se merül, hogy vajon segíteni kellene valamit a házimunkában,

– kimaradnak a szexuális együtt létek, s ami sokkal durvább, olyan címszóval utasítanak el bennünket, hogy „Majd holnap, jó?”

– aztán kritika éri a külsőnket is, s máris jön a „tanács”, hogy min kellene változtatnunk,

és sorolhatnám még a negatív megnyilvánulásokat.

Igen ám, de ilyen konfliktushelyzetek nem mindig csak a másik, hanem bármely fél esetében lehetséges. Aztán jól megsértődünk, kikérjük magunknak, duzzogunk egy sort, netán össze is veszünk a párunkkal. Tegyük a kezünket a szívünkre és nézzünk mélyen önmagunkba! Egészen biztosan rájövünk, hogy bizonyos esetekben nem csak a másiknak, hanem nekünk is változtatnunk kell a magatartásunkon, a másikhoz való hozzáállásunkon, hogy nekünk is alkalmazkodnunk kellene, s nem csak az én akaratomnak kell, illetve lehet érvényesülnie. A változtatás szükségességéről elsősorban tehát önmagunkat kell meggyőznünk, miközben érdemes nagyon is elgondolkodnunk azon, vajon mi volt a jó, a kedves, a boldogító a kapcsolatunk legelején.

Üljünk le beszélgetni a párunkkal, tárjuk fel közösen, hogy mi az, ami a kialakult helyzetben a probléma gyökere. Beszéljük ki magunkból és beszéltessük ki a párunkból is a felgyülemlett – valós, netán csak vélt – sérelmeket, s ha kell, igen is változtassunk, akár kompromisszum árán is. Mert csak így tudjuk, csak így lehet a társunk lelkét, s vele együtt a saját lelkünket is megnyugtatni: igen, „ÉN „mindent megtettem, hogy rendbe jöjjünk. Tehát, ezután sokkal, de sokkal jobban odafigyelek bizonyos dolgokra, hogy továbbra is boldogságban, szeretetben élhessünk.