Szóljak vagy duzzogjak?

Írta: Kanizsay Dorottya

Házassági évfordulóra ébredni önmagában is egy csoda. Van mellettünk valaki, lehet rá készülni, lehet ünnepelni a kapcsolatunk megszületését, létezését.

Én legalábbis így vagyok vele, nekem így természetes gyerekkorom óta.

De vajon ünneplős, és pláne egyforma megnyilvánulásban  ünneplős társ ébred-e ugyanerre a szép napra mellettünk?

Mi van ha nem?

Sokszor hallani, hogy “A férjem elfelejtette a házassági évfordulónkat. Még egy csokor virágot sem kaptam”. Duzzoghatunk ezen magunkban egész nap, meg lehet a véleményünk az ilyen lelki sivár emberről, de ettől jobb lesz-e a napunk, tud-e a lelkünk ünnepi ruhába öltözni?

Boldogabb, emlékezetesebb, élményekben, de főleg szeretetben gazdagabb lesz-e, úgy fog-e eltelni ez a nap,- amely nap pedig reggel még oly sokat ígért, oly kedves volt szívünknek- ahogy mi szeretnénk? Gyaníthatón nem!

Megéri? Megéri!

Ildi szomszédom mesélte, hogy Ő bizony szokása szerint  nem szokta figyelmeztetni férjét az évfordulókra. Így aztán, ahogy mennek befele a napba, Ő mindig egyre rosszabb kedvű, egyre szomorúbb lesz, a férje pedig szégyenében inkább dühössé válik, így esély sincs arra, hogy jóvá tegyen, hogy engesztelni kezdje Ildit. Lelkiismeretfurdalásában inkább el szokott bújni az egész nap elől. Így aztán mindketten sértődötten mondhatni inkább csak át szokták vészelni az ilyen ünnepeket.

Bori barátnőm viszont azt meséli, h Ő a nagy nap reggelén türelmesen vár egy darabig, aztán mikor már biztos lehet abban, hogy a férje gondolatai egész máshol járnak, messze nem a köszöntésen, oda szokott lépni hozzá, megcsókolja a férjét és mosolyogva boldog házassági évfordulót kíván neki. A férje ölelése és ugyan kissé szégyenkezős, de azonnali reakciója mindennek rögtön értelmet is ad. Mert a férje ilyenkor azonnal azon kezdi törni a fejét, mivel tegye ünneppé kettejüknek ezt a szép napot. Minek örülne Bori a legjobban, mivel tudna kedvébe járni, mi az, ami a feleségének igazán kedves lehet aznapra.

Teszt

Ha ez egy vizsgakérdés lenne, hogy a két végkifejlet közül melyiket szeretnénk inkább magunknak, bizonyára mindannyian a B verziót választanánk. De miért olyan nehéz ez olykor valós, hétköznapi helyzetekben?

Miért gondoljuk, hogyha a másik magától nem készül az eseményre, akkor nem is szeret?

Egyszerüen azért, mert mi így lettünk kondicionálva párunk meg esetleg nem.

Mert azon szerencsések közül valók vagyunk, akiknek megadatott már gyerekkorunkban is az ünnepek, évfordulók melegsége. Az, hogy ezek a napok másak mint az átlagosak, hogy az évfordulók (születés, névnap stb.) igazi ünnepek voltak. Hogy számunkra ez is a szeretet egy kifejezése volt. Hogy mi ezzel azt is kaptuk, hogy ránk figyelnek, hogy így is szeretve vagyunk.

Előfordulhat-e viszont, hogy a társunk nem pont ezt a csomagot hozza?

Neki a szeretet kifejezése gyerekkora óta más csatornákon érkezett, így Ő sem tud mást továbbadni mindaddig amíg mi – mintegy használati utasításként – el nem mondjuk neki a saját működési elveinket.

Tanítható minden

Mert attól, hogy eddig nem így működött, attól még bizonyára szeret bennünket, csak éppen a maga módján, és pont ez a szeretet a kulcsa annak is, hogy örömmel felveszi, megtanulja és ezzel már teljesíti is vágyunkat.

Duzzogás helyett vegyük hát a fáradtságot, mondjuk el, tanítsuk meg inkább Őt is erre az újabb  szeretetkifejezési eszközre, erre az  örömszerzési forrásra, és mindketten egy csodás, igazi ünnep nappal leszünk gazdagabbak.