JOGUNK VAN AZ ÉRZÉSEINKHEZ? MINDEN ESETBEN?

Írta: Zaránd Zita

Önismereti csoportok egyik első témája között szokott szerepelni, és tán elcsépeltnek tűnik, mégis fontosnak tartom, hogy írjak róla.

Munkahely, kapcsolat a kollégákkal, a főnökkel, gyerekek, szülők, a párunk, barátok. Folytathatnám a sort a végtelenségig. Igazából életünk bármely területén találkozhatunk azzal, hogy megkérdőjeleződik bennünk: Tényleg jogunk van így érezni? A válaszom: igen! Ki is fejtem, miért, de előtte egy példa az életemből.

Megbántva lenni egy apróság miatt

A férjem egyszer egy megjegyzésével nagyon megbántott. Teltek-múltak a hetek, de a bennem lévő érzések nem akartak csillapodni. Bár igyekeztem életem minden területén helyt állni, bennem volt ez a tüske. Azt vártam el magamtól, és a környezetem is – bár nem mondták ki – tőlem, hogy végre megint jól legyek. A megfelelni akarásom magamnak, a magamról alkotott képnek, és a páromnak, a külvilágnak, ellentétben állt a valódi érzéseimmel. Igazából a férjem nem is értette, még mindig mi bajom van.

Szeretet – feltétellel?

Alapvetően minden ember szeretetre és elfogadásra vágyik. Ha konfliktusba keveredünk a szeretteinkkel, ez a szeretet és elfogadás kerülhet veszélybe. Mert mi van akkor, ha kiderül, hogy csak akkor és úgy szeretnek, ha úgy viselkedünk, ahogy elvárják tőlünk? Mi van akkor, ha mást gondolunk, és kiderül, hogy „úgy” már nem kellünk? Akkor igazából az a szeretet feltételhez kötött, és soha nem volt igazi. Az igaz szeretet nem függhet attól, hogyan viselkedünk.

Sokszor a visszalépés egyszerűbbnek tűnhet, hogy helyreálljon a látszólagos béke. Azonban bennünk legbelül ott van az érzés, hogy megalkudtunk. A nem felvállalt érzések pedig szorongást, félelmet, akár depressziót is okozhatnak, nem beszélve az ennek következményeként megjelenő testi tünetekről. Az egyetlen járható út, ha vállaljuk a felelősséget az érzéseinkért. Miután felismertük, és beismertük magunknak, hogy igen, nekünk is lehet bajunk, mi is érezhetjük magunkat rosszul, vállaljuk ezt. A megfelelő módon kommunikálva a másik felé, (Ennek a technikáját egy következő cikkemben fogom bemutatni.) szeretettel, nem bántva, megalázva a másikat.

Vállaljuk, de tisztában kell lennünk azzal, hogy a múltunkból magunkkal cipelt tapasztalataink tévútra vihetnek minket, és a jövőre nézve téves következtetésekre juthatunk általuk. Tudnunk kell, hogy ezek csak a mi tapasztalásaink, nem örök érvényű igazságok.

Tudnunk kell, hogy:

• a boldogságunk rajtunk múlik, senki más nem felelős érte, csakis mi
• nem vagyunk tökéletesek, de pont elég jó vagyunk így is
• nem vagyunk tökéletesek, és nem is kell annak látszanunk
• biztos, hogy lesz olyan, aki emiatt megharagszik ránk, de így is vállalnunk kell

Zárógondolatként kiemelném, hogy jogunk van nemet mondani! Jean-Jacques Rousseau szavait idézve:

„Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned azt, amit nem akarsz.”