Amikor a nyuszikás vicc életre kel

Írta: Lencsés Brigitta

Ülök egy kávézóban, és épp a reggeli kávémat kortyolgatom a napi teendőimet tervezgetve, mikor leül a szomszédos asztalhoz egy pár. Kisvártatva odalibben az asztalukhoz széles mosollyal a pincér. Ekkor még naivan azt gondolhatta, hogy ez a rendelésfelvétel sem lesz több a kisujjából kirázott rutin feladatnál. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. A párbeszéd, ami ezután zajlott, a koffeinnél erősebb hatással lett a vérnyomásomra.

Pincér: Jó reggel, mit hozhatok?

Nő: Egy presszókávét kérek, zsírszegény tejszínnel.

Férfi: Miért variálsz állandóan a tejszínnel? Két csepp az egész, nem mindegy, hogy milyen?

Nő: Nekem nem.

Férfi: Akkor miért nem iszod tejszín nélkül?

Nő: Mert úgy túl erős.

Férfi: Akkor igyál cappuccinot! Amúgy nekem mindegy, csak döntsd már el végre.

Nő (inkább lemondóan, mint dühösen): Jó, akkor kérek egy cappuccinot.

Férfi: Miért nem kértél egyből cappuccinot? Akkor nem kellett volna ennyit variálnod!

Én egy presszó kávét kérek, feketén – majd a pincérre sandít, és mintha cinkostársak lennének, félig humorosan, félig fellengzősen hozzáteszi: Látja, én nem vagyok olyan nehéz eset, mint a feleségem.

Néha jártamban-keltemben szívesen elosztogatnék néhány névjegykártyát, ahol szükségét látom, és itt is erős volt a késztetés. De mivel nem szeretnék annak a biztosítási ügynöknek a nyomdokaiba lépni, aki egy tömegkarambolnál felcédulázza a szórólapjaival a szerencsétlenül járt autósok szélvédőit, inkább türtőztetem magam. De be kell vallanom, nem könnyű ilyenkor szó nélkül felállni és elsétálni. Amikor olyan szívesen felráznám őket, hogy vegyék már észre, mit csinálnak. Mert amíg egy nyuszikás viccben szórakoztató az, hogyha sapka van a kis tapsifülesen, akkor azért kap, ha nincs rajta, akkor meg azért, addig egy párkapcsolatban ez már távol áll a vicc kategóriájától.

Nélkülem semmire sem mennél!

Párok sokaságának életét keseríti meg az, hogy az egyik fél szent meggyőződése, hogy az ő iránymutatásai nélkül a párja életképtelen lenne. Minden egyes lépésének, döntésének helyességét megkérdőjelezi. Sőt, mielőtt bármit is tenne, elmondja a lehetséges alternatívákat, vagy épp az egyedüli megcselekedhető lépést. A köztük lévő viszony inkább hasonlít egy marionett figurára és a függöny mögött rejtőzködő bábosra, mint egy felnőtt, érett, valódi társkapcsolatra.

És miközben az irányító fél kínosan ügyel rá, hogy ezt az alá-fölé rendelt viszonyt fenntartsa, ezt a külvilág számára teherként fogalmazza meg. „Nélkülem egy lépést sem tudna tenni.” „Mindenre én gondoljak, mindenre én figyeljek oda? Elegem van már ebből az önállótlanságból!” Aztán az első önálló szárnypróbálgatásnál ő az, aki azonnal visszazárja a képzeletbeli kalitka ajtaját.

De mint minden párkapcsolati élethelyzetben, ebben az alá-fölé rendelt történetben is két szereplő játékának lehetünk szemtanúi. Találkoztam már olyan párral, akik teljesen tudatosan voltak ebben a szerepben, és elmondták, hogy nem akarnak mást, ők sem akartak változni, és a párjuk alá vagy fölé rendelt szerepét is helyénvalónak tartották. Viszont van egy ennél nagyobb tábor. Ők azok a párok, akik sérülnek ebben a szerepben.

Mert a párkapcsolatot egyenrangú félként kell megélni. Mindenki szereti azt érezni, hogy a szavának súlya van, hogy együtt, egymás mellett halad a párjával, aki támogatja, elismeri és biztatja őt. Csak akkor lehet örömteli a kapcsolat, ha nem kell minden egyes nap a helyünkért harcolni, és újra és újra bizonygatni azt, hogy mi is érünk annyit, mint a társunk.