Gyász feldolgozása a családban – Ádám és Éva története 1. rész

Írta: Zaránd Zita

Mi, emberek, életünk során sok mindenki és sok minden elvesztését meggyászoljuk. Életünk része ez is, bármennyire nehezünkre esik gondolni rá. Minden gyász nehéz, de mind közül talán a legnehezebb, amikor egy közös gyermek elvesztését gyászolja a pár.

Nehéz ilyenkor arra gondolni, hogy van tovább, hogy folytatni kell az életet. Hogyan élhet túl egy kapcsolat egy (vagy több) ilyen traumát? Túlélhet egyáltalán? Igen, túl! A következő fejezetben egy házaspár életén, elmúlt éveik történésein keresztül mutatom be, nekik hogyan sikerült.

Ádám és Éva több mint 10 éve házasok. Amikor megismerkedtek, Éva 30, Ádám 36 éves volt. Egymásba szerettek, rövidesen összeházasodtak, és készen álltak a gyermekvállalásra. Ekkor kezdődtek a gondok. Több babájuk is megfogant, de a 40. hetet egyikük sem élte meg. Az elmúlt több mint fél évtizedük ebben a hullámzásban, körforgásban telt.

A számukra legnehezebb, legutolsó gyászuk feldolgozása Évának 1, Ádámnak 1,5 évébe telt. Most már tudnak róla beszélni, együtt tudnak élni vele. Alábbiakban Évával való beszélgetésemet osztom meg, az ő jóváhagyásával:

– Volt-e olyan, hogy úgy érezted, olyan mélyre zuhansz, mint ahonnan indultál?

– Amikor újra meg újra megtörtént, és a gyászfolyamat elején voltam, mindig újra kellett kezdenem a nulláról. Ezt úgy tudnám talán a legjobban érzékeltetni, mint egy egyenest, ami a nullából indul, de folyamatosan tart felfelé. Vannak benne visszaesések, de összességében nézve felfelé tart. Bármikor jöhet egy olyan hangulat, egy gondolat, egy illat, egy ember, aki emlékeztet valamire vagy valakire, tulajdonképpen akármi, ami eszembe juttat nehéz dolgokat. De ezeken most már sokkal könnyebben túl tudok lépni.

– Mennyi időre volt szükségetek, mennyi időt hagytatok magatoknak?

– Nem határoztunk meg időt. Van, akinek egy egész élet is kevés ahhoz, hogy ezt feldolgozza. Ahogy telt az idő, gyógyult a seb szép lassan. Most sem tudom azt mondani, hogy hű de jó, túl vagyok rajta. De azt már tudom mondani, hogy hű de jó, tudok ezzel együtt élni. Nyitott vagyok, van igénye a lelkemnek például egy másik gyermekre. Akár saját, akár nem saját. Az anyaság is mást jelent már a számomra.

– Hogyan gyászoltatok?

– A folyamat máshogy zajlott le bennünk. Ádám férfiként gyászolt. Ő kiszolgáltatottabb volt ebben a helyzetben, hiszen csak közvetetten, rajtam keresztül tudott kapcsolódni. Azt mondta, hogy majd akkor nyugszik meg, ha a kezében foghatja. Bennem, nőként ez más minőségben zajlott, mivel a testemben növekedett. A gyász folyamatát így utólag visszanézve sem tudom megmondani, hogy mikor, melyik állapotban voltam. Illetve mikor léptem egy következő állapotba.

– Felmerült-e valaha Bennetek, hogy a kapcsolatotok végét is jelenthetik ezek a nehéz időszakok?

-A gyászfolyamat elején én teljesen magamba fordultam. Elvesztettem a kapcsolatomat a külvilággal, senki és semmi nem tudott hozzám elérni, semmilyen módon. Abban az állapotomban az sem segített, hogy előtte többször átéltem már ezt a helyzetet. Annak a lehetősége, hogy ez a kapcsolatunk végét jelenthetné, megvolt. De a gyász feldolgozás folyamata alatt és most is úgy érzem, hogy ez nemhogy eltávolított volna minket egymástól, hanem megerősített, és még közelebb hozott egymáshoz.

Ádám és Éva történetét, az Évával való további beszélgetésemet a 2. részben folytatom, ahol közös útkeresésüket, gyógyulásukat meséli el.