Mozaikcsalád, avagy egy elvált nő őszinte vallomása

Írta: Kolos Krisztina

„Egyedülálló nő vagyok. Újra…. Belegondolni is furcsa, de a válásom után 3 évvel már eljátszom a gondolattal, hogy jó lenne már egy férfi mellém. De nem könnyű a helyzetem, mert a fiam és a lányom teljesen lekötik minden figyelmemet és időmet. Igazából, amikor arra gondolok, hogy megismerkednék valakivel elborzadok, hogy: „Jó, de hol találok olyan férfit, aki a két gyerekkel együtt elfogad?”

A válásom nem volt túl szép, hogy úgy mondjam az önbizalmamat eléggé megtépázta. Senkinek éreztem magam, főként nőként. Akkor megfogadtam, hogy soha többet férfival nem kezdek, annyira megsebződtem. De felálltam. Állok. Most érzem először azt, hogy tovább kéne lépni, el kellene indulni. Mások is elindulnak valahogy, nekem is sikerülnie kell. Olykor gyönyörű történeteket hallani, sikersztorikat az újrakezdésről. Bárcsak, bárcsak…..!

Édesanyám segít, ahol csak tud, milyen szerencsés vagyok, hogy van segítségem, ha randizni  szeretnék menni, a gyerekeket rábízhatnám. Gyakran biztat már, hogy menjek. Legtöbbször passzolom a kérdést. Inkább itthon ülök, rettegve attól, hogy mi lesz velem, velünk. Igazán senkivel nem tudom ezeket megbeszélni, körülöttem nincsenek olyan elvált asszonyok, akikkel ilyen dolgokat őszintén megtárgyalhatnánk. Ami a nőként való megfelelésnél is jobban fékez ebben a lépésben, az a félelem attól, hogy mit szólnak majd a gyerekeim az új férfihoz? Nekik már van apjuk, hogy jön a képbe még egy férfi? Hogy kell ezt csinálni? Most olyan jól megvagyunk. Bejárattunk egy rendszert a volt férjemmel is, a láthatás tekintetében és békében vagyunk egymással, de ha nekem lesz egy párom, akkor lehet, hogy felborítom ezt az egyensúlyt és senki mást nem hibáztathatok érte, csak magam, hisz az én döntésem volt.

Belegondolok, hogy mondjuk, az új társam rászól a lányomra, kiver a víz,….hogy fogom én azt kezelni? Még ha adott esetben igaza is van….és hogy fog erre reagálni a lányom? Előjön belőlem az anyatigris, vagy hagyom, hogy az új társam beleszóljon az életünkbe? Féltem őket nagyon. Egyetlen kincseim, szeretnék minden feltételt megteremteni az ő boldogulásukhoz.  Így hát egyelőre, ha ki is teszem a lábam itthonról, mondjuk elmegyek szórakozni, azt úgy próbálom megoldani, hogy a gyerekeknek is csinálok a Nagyival programot, így nem kell őket beavatnom, hogy hova megyek. De ez azért nincs teljesen jól így…!”

• Lehetnek sokan, akik azt mondják: „Hát igen picinyem, gondolkodtál volna, mielőtt elváltál…”, vagy „Nem kellett volna elválni”. Először is, nem biztos, hogy a hölgy döntése volt a válás, másodszor pedig tudomásul kell venni, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol a válás „megengedett”. Lehet értékítéletünk a válás intézményével kapcsolatosan, de ettől ebben a társadalomban ez már egy létező megoldás, meg kell tanulnunk vele együtt élni, ahogy ez a nő is próbálkozik. Egy dolgot azonban figyelmen kívül hagy, mégpedig azt, hogy akkor tud a legjobban hozzájárulni a gyerekei boldogulásához, ha ő maga rendben van lelkileg. Jelenleg úgy él, mint korábban a házasságában, négyesben a volt férjével, csak külön laknak: „Most olyan jól megvagyunk. Bejárattunk egy rendszert a volt férjemmel….”. El kellene engedni végre azt a férfit…Addig, amíg ez nem történik meg, nincs helye ott másnak. A potenciális jelöltek nem azért nem érkeznek, mert nincsenek, vagy mert két gyereke van a hölgynek, hanem mert ő nem szabad még a lelkében. Még nem választható partner, úgymond „foglalt” és ez az, amit a férfiak nagyon ügyesen lecsatornáznak.
• Ahogy az előbb említettem fontos lenne, hogy a hölgy önmagával kerüljön újra egyensúlyba. A gyerekeink részei ugyan az életünknek, de nem értük élünk. Ez nem azt jelenti, hogy ne adnánk értük akár az életünket is szükség esetén bármikor. Csupán annyit jelent, hogy a gyerekeink nem a tulajdonunkat képezik, életet adunk nekik, de születésük után nem birtokoljuk az életüket, így a sorsukat sem. Természetesen felelősséggel tartozunk értük, a tőlünk telhető legjobbat kell kihoznunk magunkból, de amit a hölgy csinál, az már túlmutat ezen a határon. Ő már beáldozza magát a gyerekek vélt, vagy valós boldogságáért. Ő úgy gondolja, – megjegyzem félelemből, rettegésből – hogy a gyerekeknek nehézséget okozna elfogadni az új partnert. Ez csak egy előre kivetített félelem, aminek semmilyen tényszerű alapja nincsen. Ahogyan a gyerekek sem a tulajdonunk, úgy nem vagyunk mi sem vagyunk az ő tulajdonuk. Mindenkinek van saját élete, és jogában áll úgy élni, vagy épp nem élni a lehetőségekkel, ahogy tud. Még egy anyának is. Be lehet áldozni magunkat, a maradék éveinket a „gyerekek védelme” érdekében, de vajon valóban a gyerekek védelméről szól-e a dolog, vagy más van a hölgy lelkében mélyen? Mi a rejtett haszna abból, hogy felvállal egy áldozati szerepet? A gyerekek vajon hogy fogják magukat érezni 20 év múlva attól a tudattól, hogy: ”Anyánk az egész életét ránk áldozta”? Ettől valóban boldogabb lesz azoknak a gyerekeknek az élete? Nem tudhatjuk. Egy biztos, ez a hölgy sodródik a félelem nevű árral. Egyet tehet: bátran megteszi azt az első lépést és kockáztat.

Igen, némi tudatosságra itt is szükség lesz, ugyanis a mozaik családoknál tiszteletben kell tartani néhány szempontot:

1. Az édes szülő tisztán érzékelteti a gyerekekkel, hogy az ő apukájuk/anyukájuk továbbra is az apukájuk/anyukájuk, és az is marad, amíg csak élnek, ezen senki és semmi nem változtat
2. A „nevelőszülő” az édes szülő társa, akivel boldoggá teszik egymást és tisztelik egymás előéletét.
3. A társ nem akar az édesapa/édesanya helyébe lépni, ő a szerelme társa, akinek történetesen van már gyermeke
4. A társadként nem elvárható tőlem, hogy szeressem a te gyerekedet, de kötelességem korrektnek és igazságosnak lenni vele minden körülmények között
5. Ha bármit teszek a te gyerekedért, azt elsősorban érted teszem, szeretetből, tiszteletből, kedvességből
6. A szülői feladatokat az édes szülő látja el, a nevelőszülő nem dönt a gyerekkel kapcsolatos kérdésekben, nem szabályozza. Természetesen megvitathatják a gyerekkel kapcsolatos kérdéseket, mert együtt élnek mert a társ igényei, elvárásai is érvényre kell jussanak, de a közös döntés eredményét mindig az édes szülő kommunikálja a gyerek felé.

Sikeres és boldog együtt élést kívánok szeretettel!