A gyerek mindent felülír…

Épp azon tűnődtem, hogy mit is pakoljak össze az utazáshoz, amikor hívtak az óvodából, hogy menjek a kislányunkért, mert valószínűleg bárányhimlős…

Azonnal eldobtam mindent, azaz letettem, mert épp karácsonyra sütöttem…

Beültem a kocsiba és elviharzottam érte olyan tempóban, hogy a legjobb autóversenyző is megirigyelte volna.

Megláttam ŐT, aki mosolyogva és ugrándozva jött ki a csoportszobából, és egyből a nyakamba ugrott.

Látszólag semmi baja nem volt. Szerencsére.

Hazajöttünk és ő egyfolytában, már majdnem 4 éves nő lévén, csak beszélt és beszélt.

Elmesélte, hogy mit énekeltek, milyen mondókákat mondtak, és azt is, hogy ő bizony nem ette meg ebédre a káposztát, mert nem szereti.

Itthon játszani akart velem, vagy olvasni és nagyon csalódott volt, amikor azt mondtam neki, hogy először aludni kell.

Nagy nehezen el is aludt, én pedig elkezdtem a bejglit készíteni…

 

Közben azonban, elkalandoztak a gondolataim…

 

Arra az időre gondoltam, amikor még csak ketten voltunk a férjemmel, és Ő még csak a gondolatainkban létezett és oda utaztunk, ahova csak akartunk kettesben. Akkor, amikor akartunk.

 

Milyen lesz majd, ha lesz egy gyerekünk?

Vajon kicsit megváltozik majd az életünk?

Lesz időm majd akkor is készülődni Karácsonyra?

Mikor fogja megtudni, hogy nem az Angyalok hozzák a Karácsonyfánkat és az ajándékokat?

Kire fog hasonlítani?

Milyen emberke lesz belőle?

Szeretni fogja, hogy hozzánk született?

Ha nagy lesz,  elmondja majd Nekem a titkait?

 

Ilyen és ehhez hasonló kérdések jutottak eszembe…

 

Igen.Egyszer még csak ketten voltunk. Aztán hárman lettünk…és MINDEN MEGVÁLTOZOTT.

Majdnem minden. Hogy miért?

 

Mert egyszer csak ott szuszogott ez az aprócska lény mellettem és körülöttünk.

Nem volt többé „ketten”, felváltotta a” hárman”…

Nem volt többé csak kettesben eltöltött éjszaka jó ideig…

Nem volt többé, fáj a fejem, most lefekszek és nem csinálok semmit ma…

Nem volt többet éjszakai mozizás…

Minden máshogy volt. Mintha nem is az én életemet élném, hanem valaki másét.

Jó ideig..jó pár hónapig.

 

Nem bántam meg, bár nem tagadom, voltak és lesznek is még nehéz pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó Anya és ő jobbat érdemelne…

Nem vagyok elég türelmes…

Nem vagyok elég halk…

Nem vagyok elég okos…

Nem vagyok elég szerethető…

 

De biztos ez???

 

Szerintem nem. Egyáltalán nem így van.

 

 

Én hiszek abban, hogy egy gyerek maga választja ki a szüleit.

Mert tanítja őket.

Nemcsak a szülők nevelnek, de bennünket is tanítanak ezek az apró, csodálatos, érző lények…nem is akármire…nem is akárhogyan..

 

Itt fekszik most, mert kicsit bágyadt a bárányhimlőtől, de ennyi szeretetet még senkitől nem kaptam, mint az elmúlt „Pöttyös napokban”.

Ennyi csillogó tekintetű „Nagyon szeretlek!”pedig a férjemmel együtt töltött idő alatt sem hangzott el még…

 

Rádöbbentem, hogy egy gyerekkel az élet már SOHA NEM LESZ UGYANOLYAN, MINT AZELŐTT, AMIKOR CSAK KETTEN VOLTUNK!!!!

Az igazat megvallva, én már nem is vágyok rá…

Szívből örülök, hogy az Anyukája lehetek, még akkor is, ha egy utazás maradt el miatta.

Megéri. Majd elutazunk máskor.

A gyerek mindent felülír!!!

 

Higgyék el, akármilyen „rossznak” is érzik magukat, nem azok!

A gyerekük ezt pontosan tudja, hiszen nem véletlenül választotta Önöket!

Ez pedig a legnagyobb kincsek egyike!!!