Aki egyszer csal, többször is fog?

Írta: Goodwill Barbara

A megcsalás nem az a téma, amit szívesen dobunk fel csevegős témaként házasságainkban (kivéve persze akkor, amikor az elején leszögezzük, hogy mi számít annak). Valahol azonban mindannyiunk fantáziáját izgatja, hogy kik azok, akik jobban ki vannak téve annak a „veszélynek”, hogy rácsússzanak a félrelépés ösvényére, illetve vajon létezik-e olyan, hogy valaki egy életen át hű marad szívből választottjához? Divatos azt mondani manapság, hogy ilyen nincs, és egészségtelen elvárás is az életre szóló monogámia.

Vajon aki egyszer már félrelépett, annál mindig tartani kell tőle, hogy megismétli? Milyen lelki ok húzódhatnak a megcsalás tette mögött? És vajon van e rá „gyógyír”, hogy az ember fiát vagy lányát „vigye a vére”? Vagy ez tényleg normális és minden ember sajátja az elvágyódás egy idő után?

A közszájon számos nézőpont forog a megcsalással kapcsolatban, de a leggyakoribb talán az, hogy: „kutyából nem lesz szalonna”, aki egyszer megtette, az mindig megfogja. Aki olyan típus, hogy „viszi a vére”, vagy „hajtja a vadászösztön” attól sok jóra ne számítsunk.

Azonban a megcsalás témája az esetek túlnyomó többségében ennél egy jóval egyszerűbb képletben is felírható. Mint szinte minden, a félrelépésre való hajlam is az önértékelésünkből indul ki. A gyermekkorukban stabil önértékeléssel felvértezett egyének felnőve is, minden pillanatban tisztában vannak a szerethetőségükkel, legyenek akármilyen helyzetben. Manapság azonban nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy ez a stabil alap megvan bennük.

Legtöbben nem így nőttünk fel, szüleink jó szándéka ellenére sem. Éppen ezért kisebb- nagyobb mértékben mindannyian éhezzük a visszajelzést. Szeretünk visszacsatolást kapni arról, hogy milyen jó emberek, nők, férfiak vagyunk, milyen jól nézünk ki, milyen hatással vagyunk másokra. Szeretünk más szemében megcsillanni, ezekkel a pozitív megerősítésekkel etetve csorbult önbecsülésünket.

Vannak olyanok, akiknek ez kevésbé fontos, s vannak olyanok, akik éheznek a következő visszajelzésre már abban a percben is, amikor éppen kapnak egyet.

Akik ebbe az utóbbi csoportba tartoznak, fontos hogy ezzel az információval tisztában legyenek, ugyanis sokszor komoly önostorozás, öngyűlölet társul az egyes megcsalásaikhoz, netán egy életen át élnek titkolt vágyaik rabságában, hűségesen. Természetesen egyik sem jó, hiszen egy másik ember bántása sem lehet jó megoldás és az sem, ha önhazugságban élünk egy életen át.

A megcsaló bár fájdalmat okoz a partnerének, legtöbbször nem ez a szándéka és nem is a hűségeskü megtörése. Nagyon kis százalékban lehet szándékosságot, ártó szándékot felfedezni e cselekedetek mögött.

Na de mi lehet akkor a megoldás? Mi az, ami feloldozást hozhat a szívben és kevesebb fájdalommal jár?

Az önismereti munka a legjobb gyógyír minden hasonló esetben. Amiről tudásom van, az már nem hat rám, annyira, mint amikor csak ösztönből cselekszem. Tanulni kell róla, miért működünk így. Ha tudom, mi a mozgatórugó a vágyaim mögött, feltehetem a kérdést, hogy de biztosan ez e az egyetlen módszer amivel kielégíthetem az éhségemet? Esetleg van más útja is a belső nyugalmam megteremtésének?

Az ember nem őskövület, mindent képes megváltoztatni magában, amit csak szeretne, még akkor is, ha gyerekkorunkban sérültek egyes területeink. Az önfejlesztés során, ha elég bátrak vagyunk, és szembe merünk nézni önmagunkkal, s ha van ilyen irányban szándékunk, le tudjuk küzdeni az állandó késztetést, hogy párkapcsolatból kikacsintva szerezzünk visszajelzést saját értékességünk megmérettetésére.

Ebben az esetben, ha rálátunk a működésünkre valóban állja a helyét a kijelentés, hogy a „hűség döntés kérdése” s éppen emiatt nem törvényszerű, hogy aki egyszer félrelépett az többször is meg fogja tenni.